Mivel a Dunántúlról indultam Erdélybe vezető kalandos utamra, ezért a határig is elég volt eljutni egy szusszal. Ám, mivel kis hazám Tiszántúli régióit egyáltalán nem ismerem, így lehetőségem volt ezt is megtekinteni egy füst alatt. Az ember hajlamos azt hinni, hogy az élet annál szebb, minél nyugatabbra van az ember, épp ezért irigykedve tekintünk a nyugati szomszédainkra. Be kell vallanom, hogy én is azt hittem, hogy Magyarország legfejlettebb és az ország körülményeihez képest legszebb területén lakom. Óriásit tévedtem, és mostmár csak nevetek korábbi feltételezéseimen.

Odafelé Nyíregyháza volt a pihenőnapi állomás. Itt elképesztő tisztaság és modernség fogadott minket. Sok érdekesség lett volna ott, amit nem is volt időnk megnézni, pedig a kíváncsiságunk minden megszerzett ismerettel tovább nőtt. A város légköre is megragadott minket a beszélő gyalogosátkelő helyeivel és a rengeteg zöldszigettel. A gyönyörű és ötletes főtéren a sok egyéb látnivaló mellett strandröplabda meccs volt, homokkal és lelátóval. A város élt, lüktetett, volt egy lendülete, ami magával ragadó. Ám a zöldövezet sem volt kevésbé elképesztő. A várostól alig 15 perc autóútra található a „sóstó”, ahova kétszer is ellátogattunk, és mind a kétszer lenyűgözött minket. Egyszer nappal mentünk, és nagyon finom fagyival kézen fogva bejártuk a tó hangulatos szigetét. Aztán visszatértünk este. A part egy egészen más arcát mutatta, egy fesztivál volt éppen, és ehhez mérten fiatalok tömkelege lepte el a parkos területeket. Az elképesztő hangulatot a tóban megcsillanó távoli fények, a meleg szellő, a parkban szétszóródó fiatalok bohókás csoportjai, a partmenti vendéglátóhelyeken iszogató idősebb korosztály és a mindent körülvevő vidámság tette különösen felejthetetlenné.

20160701_200925

Hazafelé, határon belüli utolsó megállónak Szegedet jelöltem ki, és mivel itt sem voltam még, nem tudtam mire számítsak. Óriási pozitív meglepetés volt ez a település is. Amikor a városba beértünk, volt bennem egy hatalmas csalódás, hogy ez már „az otthonunk”, ez már nem olyan érdekes. De a város hamar felrázott, magába szippantott. A szállásunk elsőre kifejezetten ijesztőnek tűnt, a legkényelmetlenebb és a legkevésbé felszerelt szállás volt az egész nyaralás alatt, de kárpótolt minket az, hogy a szálláshoz tartozó strandon éjjel is ki tudtunk szökni egyet strandolni a meleg vizes medencébe.

Amikor az út porát leáztattuk magunkról és a kocsiszauna 47 fokos hőségétől lehűtöttük magunkat, felcsaptuk az angol nyelvű térképet, amit kaptunk (Magyarországon magyaroknak magyaroktól miért ne angol tájékoztató füzetet kapjunk) és nyakunkba vettük a várost. Meglepődtünk, hogy nincsenek tele a terek és az utcák, aztán ráeszméltünk, hogy hétfő van. A Tisza szinte hipnotizált minket, a folyó, amiről annyi dal és vers született most a szemünk előtt hömpölyögve mutatta meg sokmilliomodik arcát. A parkok gyönyörűek voltak, a város büszkesége és önérzete szinte tapintható volt. El is gondolkodtam azon a bizonyos büszkeségen, ami tartást és megbecsülést ad az embernek a saját szemében, ami nem hagyja az embert eltörölni, ami küzdelemre sarkallja, ami kiállásra készteti, ami védőpajzsként szolgál neki idegenek ellen.

20160711_164459

Összességében rájöttem, hogy van még olyan hely, vannak még olyan élmények az életünkben, amik felüdülés, változatosságot, szemléletváltást hoznak, és ezért mindenképpen érdemes a szomszéd városnál messzebb merészkedni, még akkor is, ha az ember kezdetben nem is látja értelmét.

Én ezekben a városokban, elméletben „otthon voltam” és úgy is éreztem magam, pedig életemben először tettem be a lábamat a földjükre. Ismertem a szabályait, értettem a nyelvét és a feliratait, a programok a mi kultúránkat éltették, a szobrok a mi nagyjainkat dicsőítették, a közművelődés a magyar kultúra gyarapításához járult hozzá és ez óriási jelentőséggel bírt pusztán 10 nap „külföldön” tartózkodás után. Elképzelni sem tudom, milyen lehet így egy egész életet leélni, és turistaként látni ezt. Talán felfoghatatlan megkönnyebbülés, talán szívfájdalom, hogy ebből kirekesztve kell élni, talán pont, hogy feltöltődés.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés