Kolozsvár után a következő állomás már Székelyföld volt. Nagyon vártam már, hogy lássam, megtapasztaljam, érezzem, értsem. Ugyanis székelyföldön a mai napig 80% os a magyar lakosság száma, a román hódítok nem tudták itt véghezvinni, amit más erdélyi településeken folytatnak. Kíváncsi voltam, miben rejtőzhet az erejük.

Székelyföld keleti részén voltunk. Sajnos sok mindenre nem volt időnk, mert az utat egy nap alatt kellett megtennünk. Így kimaradt Marosvásárhely, a Medve tó, a Gyilkos- tó és akkor még Csíksomlyó is, amiért később visszamentünk. Igazából mi nem csak a látványosságokra voltunk kíváncsiak, sokkal inkább az élet és az emberek foglalkoztattak minket.

De sikerült eljutnunk Parajdra. Már az furcsa volt a korábbiakhoz képest, hogy útbaigazítást is magyarul kaptunk, aztán még az ebédünket is magyar ajkúak szolgálták fel nekünk, úgyhogy markánsan érezhető volt, hogy ez már egy másik vidék, itt a magyar még mindig az úr. Már megjelent az utcákon a nevezetes székelykapu. Ez a hungarikum elméletileg a hunok öröksége, hiszen az ő útvonalukon Peking- Magyarország vonalon 1000 km-es sávban jellemzőek ezek a fajta fedeles, díszes kapuk, mely egyfajta spirituális határként tartotta bent a ház szerető melegét és zárta ki a kívülről beáramló rossz szándékot. A sárkány motívum talán pont ezért jelenik meg a legtöbb kapun, hiszen a kínai hitben a sárkány egy mitikus lény, ami képes megvédeni a ház lakóit. Ezt a tény erősíti az is, hogy Székelyföld területét uralták a hunok egykor, és ettől nyugatra, sőt délre és keletre sem terjedt el ez a szokás. És akkor most lehet széleskörű vitákat bonyolítani arról, hogy a hunok magyarok voltak-e vagy sem (mert erről nagyon ellentmondásosan nyilatkozik a történelem tudománya), mikor a mitológiánkban egyértelműen benne van, hogy a magyarok Magor, a hunok pedig Hunor leszármazottai, akik pedig nem mellesleg testvérek voltak.

„Hunor és Magor apjuk (Nimród) halála után vadászni indultak hazájuk földjén kívül száz lovassal. A vadászat során egy pompás szarvason akadt meg a szemük. Ez a szarvas a Csodaszarvas volt, melyet üldözőbe vettek, s egész nap hajszolták, de leteríteni nem tudták. Éjjelre elvesztették a nyomát, így a vadászok tábort ütöttek. Ám másnap reggelre a szarvas újra felbukkant, melyet egy újabb, egész napra szóló hajsza során ismét sikertelenül próbáltak elejteni. Mindez több napon át ismétlődött, melynek során a testvérpár a szarvas nyomát követve egyre messzebb került hazájától. Egy napon, mikorra a testvérpár végleg elvesztette hazája nyomát, a szarvas sem bukkant fel többé. A vadászok, miután letáboroztak egy közeli erdőben, ezen az éjjelen csodás zeneszót hallottak. Ezt követve jutottak el egy tisztásra, ahol erdei tündérlányok lejtették táncukat. A középen táncoló két lány az alánok fejedelmének, Dulnak a lánya volt. A lányok megriadtak a közeledőktől, ám a vadászok üldözőbe vették, majd elrabolták őket. Hunor és Magor a két hercegkisasszonyt rabolta el és vette nőül, míg társai a többi száz lányt. Miután sokasodtak, Hunor leszármazottai lettek a hunok, míg Magor leszármazottai a magyarok népe. Mikor ezen a területen már nem volt elég hely számukra, elhatározták, hogy Hunor és nemzete, a hunok menjenek keletre, Magor és nemzete, a magyarok pedig nyugatra.

A Parajdi sóbányához már nem tudtunk magyarul jegyet venni. A bányát nem sikerült megtartani, még a székely rátartisággal sem. Úgyhogy megvettük a jegyeinket románul (segítőnkkel), és buszra szálltunk. Merthogy a meredek sötétségbe egy busz szállítja le az embereket. Onnan hosszú lépcsősor, és már meg is érkeztél a több méter maga bányaüregbe. A sóbánya miatt már a rómaiak is értékesnek találták a területet, míg a helyiek évszázadokig szabadon vitték innen a felszíni kőtömböket és szabadon kereskedtek vele. A középkor végén már szabályozott keretek között illette a helyieket jog a saját sójukhoz. A 19. századra már csak távolról nézhették a bányát. Ma is van működő része a bányának, csak már a helyiek egy krajcárt sem látnak a haszonból. Maga a bányaüreg, ami turistaként látogatható inkább emlékeztet egy parkra, ahol szabadidős tevékenységet lehet végezni. Van játszótér, kalandpark, lehet pingpongozni, vagy tollasozni is, hiszen a belmagasság bővel lehetővé teszi. Az idő jó, és a hűs sós levegő ajánlott is a légúti megbetegedésekben szenvedőknek. És van egy nagyon szép kápolna is, ahol élvezet a padokba beülni, és a mennyezeten látható kaparásnyomokat megcsinálni, kicsit olyan, mintha csillagok lennének. A felfelé úton több más üreg is található. Volt olyan, ahol egy óriási területen vendéglátót találtunk, bár éppen nem üzemelt. Ott aztán bármilyen lakodalom elférne. A falon műalkotások voltak, szobrok, domborművek, freskók, és a legtöbb elég figyelemfelkeltő volt.
20160706_172320

Csíkszereda volt a következő székelyföldi megállónk. Aranyos város, különleges hangulattal. A sok szökőkút és padsor (amiknek tetején rengeteg nyelven feltűnt a város neve) mögött egyszer csak szembe jött velünk egy Petőfi kávézó, aztán a helyi közművelődési intézményen magyarul hirdettek óriásplakátok, magyar programokat, és ahova végül beültünk, ott minden alkalmazott magyar volt. A korábbi szokásunk, miszerint kerestük a magyar vonatkozásokat, itt majdnem feleslegessé vált. Az utcatáblák, és a néhol felbukkanó román felirat fedte fel csak, hogy még mindig Románia fenségterületén járunk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Sepsiszentgyörgyre érve tovább fokozódott a „tényleg a második Magyarországon vagyunk” érzés. Eltévedtünk, és egy taxistól kértünk segítséget, aki a „magyarból vagytok” kérdésre adott pozitív válasz után készségesen és ingyen segített rajtunk egy hatalmasat, pazarolva a saját pénzéből, idejéből és még egy fuvarról is lecsúszva. Aztán lehet, hogyha más körülmények között is segített volna, de a lényeg, hogy kedves volt tőle és nagyon hálásak vagyunk neki.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A város főtere lenyűgöző volt. Olyan nehéz megfogalmazni, hogy mit tetszett benne, mert nehéz megragadni a hangulatát. Nem voltak olyan nagy díszes építmények, de amik voltak, azok kifejezetten tetszetősek voltak. Ott volt egy például – az állítólag nagyon színvonalas – színház. A színház szó magyarul és románul is fel volt rá írva, egymás mellé, ugyanolyan méretben, ami korábban nem igazán volt jellemző. Annak a tetején, óriási vásznon kifeszítve mindkét nyelven (gondolom) a játszott darabok címei, ahol el is kerekedett a szemem a „A jó, a rossz és a K­*rva anyád” címen, meg nevek is megjelentek rajta, pl.: Fehér Ferenc, Bezsár Noémi, Kövesdy István, Bocsárdi László. Egy műemlékszerű épületben egy középiskola… akarom mondani egy líceum is fontos eleme volt a térnek, és két nagyobb szökőkút is. Ez közre fogott egy hatalmas, meseszerű parkot, ahol szobrok és emlékművek tarkították az amúgy is gyönyörű sűrű növényzetet, és a park központjában találtunk egy impozáns tavacskát, tavirózsával, tetején íves híddal. Nagyon romantikus hatást keltett, monumentális és pompás élményt nyújtott egyszerre. Szóval az egyszerű és mégis nagyszerű a leghelyesebb kifejezés rá.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Talán úgy tudnám érzékeltetni a változást, hogyha azt mondom, hogy eddig csak hittük, hogy él még itt az egykori magyar nemzet „maradéka”, itt pedig már tudtuk. Amit addig kialakítottunk magunkban Erdélyről, az itt megingani látszott. Itt nem nemzeti jelképekről, múltidézésről, történelmi hagyatékokból állt a napunk. Egész egyszerűen itt a jelenben megélt, erős alapokon álló, megingathatatlan magyar jelenlét volt, a közéletben, a kultúrában, a hétköznapi életben, a levegőben.

Még az első székely megálló egyikén megjegyeztem segítőnknek, hogy milyen bátor, hogy egyből magyarul próbál útbaigazítást kérni. Erre ő csak megrántotta a vállát, és kicsit úgy éreztem, hogy meg is sértette a kijelentésem. Aztán elgondolkodtam rajta, hogy végül is… miért ne szólalhatna meg teljes szívnyugalommal a saját szülőföldjén, a saját anyanyelvén. Itt már elkezdett benne kavarogni a saját önellentmondásom, amivel azt hiszem, az itteni gyerekek együtt nőnek fel. Nem jó az, ha megtagadom a saját kultúrámat, hagyományaimat, nyelvemet, de még sem veszhetek el a világban, csak azért mert magyar vagyok, és most a rendszer éppen nem kedvez az én magyar létemnek, és akkor mi van… Szóval ez óriási belső vívódás, és az emberben hiába van egy alapvető nyitottság, azért mégis benne van a dac, hogy nem fogok megváltozni kényszerből.

Nem messze a főtértől megjelent egy gigantikus román szoborcsoport, és onnan az egész városra rálátás nyílt. Itt eszembe jutott, hogy ott élnek velünk a római kori emlékek, a török köri megszállás nyomai, a Habsburg uralom árulkodó utalásai, vajon ha egyszer Székelyföld, vagy még jobb esetben Erdély újra szabad lenne, mit kezdene ezekkel a nyomokkal. Letörölhetetlen lenne, beépülne a kultúrába, vagy minden erővel igyekeznének innen kiirtani?

Mert, hogy itt járva – nézzen bolondnak bárki- reális lehetőségnek éreztem, hogy egyszer legalább Székelyföld kiemelkedik az itteni elnyomás alól. Ez a csaknem három megyényi terület, Hargita, Kovászna és Maros megye nagyjából fele, igenis egy autonóm magyar terület, amelyik mindegy „rezervátumként” biztosít helyet, otthont a magyarok számára. Persze ott vannak az ellene az észérvek, meg a morális kérdések, de ez nem számít. A hit számít, hogy egyszer sikerülni fog, egy nap, majd lerázzák a román fennhatóságot magukról. Nagyon szép lenne, ha egész Erdély ezt tehetné, de arra egy óriási politikai szövetség kellene, amire talán lehetőség lenne a mostani kormánnyal, de az erdélyi magyar pártok óvatosak és talán meg is van rá az okuk. Nem függhetnek a mai ingatag és kiforratlan magyarországi politikai rendszertől, mert ha kormányváltás van és támogatás nélkül maradnak, akkor megette a fene minden erőfeszítésüket. Csak a saját lábukon állhatnak fel, ha akarnak és én az mondom, hogy ők fel is tudnának, megvan bennük a szívósság és az akaraterő. És az is lehet, hogy nem is politikai, hanem civil támogatást kellene kapniuk tőlünk ehhez. Ki tudja…

Megfogadtam, hogy igyekszem objektíven látni a dolgokat, hogy nem a történelmen kesergek és azon, hogy mit lehetett volna másképpen csinálni őseinknek, hogy nem a magyarság egykori és eljövő sorsán fogok egyfolytában töprengeni, hogy nem a politikai viszályokon és lehetőségeken kattogok majd, de egy kicsit már ott elbuktam ezen. Azért alapvetően igyekeztem nem gondolni ezekre. Főleg azért, mert láttam, éreztem, hogy van, ami vendéglátóinknak nem esett jól, ha megemlítettük, vagy nem akartak róla beszélni, esetleg nem szerettek volna velünk gorombák lenni, hogy megmondják a szemünkbe a véleményüket. Hazaérve viszont elöntött mindegyik gondolat. Ha egy pszichológiai szakkönyvet néznék, most azt a kérdést kellene feltennem: „Kinek a problémája?” És ezzel le is kellene magamban zárnom a kérdést és a világ „hasznosabb” dolgaival kellene törődnöm, de én nem tudok e mellett elmenni. Magyar vagyok, ezért az én problémám is. Bár nem érint személyesen, csak átvitt értelemben, és gyanítom a „kertemben legelésző” (túlzok) migránsok miatt jobban kéne aggódnom, de én mégis ezt a kérdést tartom fontosabbnak. Nemzeti öntudat ide vagy oda, káros vagy nem káros, fontos vagy nem fontos, ilyeneken lehet vitázni. De számomra vitán felül áll, hogy a határon túl élők MAGYAROK csupa nagybetűvel, hogy minden jog megilleti őket, ami minket is, hogy nem szabadna elzárkóznunk tőlük, senkinek! Még egy fontos dolog, hogy attól hogy szeretjük, tiszteljük és becsüljük őket, attól nem vagyok sem szélsőjobboldaliak, sem nacionalisták. Én is osztom, hogy “Magyar, akinek fáj Trianon- a többi csak állampolgár” (Karinthy Frigyes), minden bántó felhang nélkül. És akinek fáj Trianon nem hord össze zöldségeket a határon túl élő magyarokról.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés