Mint már írtam, a hitek és tévhitek igazolására és cáfolására keltem útra, és vettem nyakamba az erdélyi utakat. Az első utazásom tapasztalatai mélységesen pozitívak, pedig negatív dolog is ért. Azért mondom, hogy első, mert szinte biztosra veszem, hogy nem fogom beérni ennyivel, többet szeretnék tudni, látni, érezni ebből a világból. Bár már jövő héten indulnék vissza, gyanítom, hogy a következő látogatásra kicsit még várni kell.

Az első ismeretlen terep számomra a határ volt. Egy mezei, fákkal övezett út végén tábla jelezte, hogy eljött, és csak egy nagyobb kanyar után tárult fel a három sávnyi határátkelő Vállajnál. A sor viszonylag hosszú volt, de jól haladt. Nagyjából 10 percet töltöttünk ott. Az első dolgom az volt, hogy köszönjek, szépen hangosan, ahogy tanították… és persze… magyarul. Erre egy szemforgatással övezett motyogás volt a válasz. Ekkor bújt elő egy másik férfi a kis irodafülkéből, és máris megértettem, hogy akinek köszöntem, az a román határőr volt. Így utólag belátom, hogy jól látható volt, hogy ő nem magyar, még a ruhája színe is más volt, mégis magyarul köszöntem neki, amit akár vehetett kifejezetten modortalanságnak is. Az már más kérdés, hogy ez pusztán abból eredt, hogy nem voltam elég körültekintő. Hát így történt, hogy az első szembejövő román nemzetiségű emberrel bunkó voltam akaratom ellenére, pedig pont a jó napot kifejezés volt az egyetlen román tudásom. Ciki…

Rettenetesen furcsa érzés volt átmenni a vörös vonalon, ami mögött felirat jelezte, hogy itt kezdődik Románia. A zöldövezet kanyargós útjai rejtették az ránk váró vidéket, mégis tudtuk, hogy ez már nem a haza „biztonsága”. Romániában vagyunk, pedig mi nem vagyunk kíváncsiak Romániára, mi Erdélyt akarjuk látni. De az Romániában van… Szóval kíváncsinak kell lennem Romániára, ha Erdélyben vagyok. Ez eléggé paradoxon.

Amikor nézegettem, hogy hol van Erdély, akkor még nem akartam pontosan körülhatárolni, de miután az egyik vendéglátónk a „Nem létező Erdély” című újságcikk miatt kesergett, így térképet ragadtam, és elhatároztam, hogy pontosan kijelölöm Erdély területét. Az útikönyvem nagyjából helyesen így határozza meg: „A történelmi Erdély Románia középső területe, a hármas osztatású Kárpát- medence keleti, a Kárpátok és az Erdélyi középhegység által szegélyezett része. Északon Máramarossal, északnyugaton a Szilágysággal és Szatmárral, nyugaton Biharral és Araddal, délnyugaton a Bánsággal szomszédos. Délen Olténia és Munténia, keleten Moldova, északkeleten Bukovina határolja.” Talán senki nem tudja, hogy mennyire van igaza, vagy mennyire nincs, nekem meg sajnos erre nincs rálátásom. Azt látom egy Románia és a Nagymagyarország térképét elnézve, hogy Románia egy tátott szájú fej, ami beleharap az egykori Magyarországba és amit bír, azt bekebelezi. Vagyis Erdélyt. Egy akkora területet, mint ami ma Magyarországból maradt. Felfoghatatlan… Óriási fenyegetést láthattak bennünk az első világháború után, hogy így felapróztak minket.

01-275

Na, de ne egyfolytában a múlton siránkozzunk, azon már nem tudunk változtatni, csak a jövőnket tudjuk átírni. A jelent nézzük. És a jelen az, hogy a gps olyan utakra vitt minket, ahol a kis falvakban láthattuk Románia azon részeit, ahol a gyerekek meztelenül futkároznak az utcán, ahol szó szerint rongyokba járnak, ahol összetákolt viskókban laknak, ahol láthatóvá válik a mélyszegénység. Ezt a határ mentén az első falvakban láttuk a borzalmas utak között, aztán sehol se többet. Nem mondom, hogy nem láttam még ilyet sosem, hiszen nagyjából három utcányira pontosan ilyet láthatnék. Az út sem jobb arrafelé. A gyerekek sem kevésbé nyomorultak és a felnőttekre sem vár jobb élet. A különbség talán csak annyi, hogy nálunk nem főút mellett van ilyen rész. Szóval láttuk azt a vidéket is, amiről olyan sokan elrettentő példaként beszélnek. Nem mondom, hogy szívesen kiszálltam volna elcsevegni a helyiekkel, de éreztem annyira durvának és ellenségesnek sem a helyzetet.

Végül megérkeztünk első célállomásra, egy kedves barátomhoz Krasznára. A környezet falusias, olyan, amilyet én a dédnagymamámnál láthattam 8 éves koromig, illetve egy kicsit az egyik általános iskolai barátnőmnél vendégségben. Otthonos légkör, közel a természet, idillikus családias hangulat, gyönyörű táj. Nem beszélhetnék szegénységről, sőt sok értelemben gazdagabbak. Például minden nap szinte mindenből bio élelmiszert esznek, szinte mindent maguk készítenek, a túrót, a sajtot, a húst, a tejet, a tojást, a tésztát, a zöldségeket. Egyszóval önellátóak, nem szorulnak senkire, nem érinti őket drasztikusan a kereskedelmi egységek vagy állami szabályozások sora. Függetlenek egy olyan környezetben, ahol egyébként kiszolgáltatottak lennének. És mindeközben épül egy gyönyörű ház, egy otthon, ahol mindenük megvan, amire szükségük lehet. Hogy őszinte legyek, maradtam volna már itt is, akár örökre is, és talán az állatgondozást is meg tudnám szokni, meg a meredek utakat is, meg tehéncsorda vonulását, ami még gyerekkoromban nálunk is jellemző esti program volt, innen tudtuk, hogy hamarosan megyünk tejért, és utána vacsora. Nálam ez 20 évnyi időutazás volt, mégsem éreztem réginek, ósdinak vagy elmaradottnak. Nagyon is helyén valónak éreztem, és teljesen megértettem, átéreztem. Talán tőlem sem áll olyan távol ez a világ, mint ahogy gondoltam.

A közeli Kraszna folyó már szinte meseszerűvé tette a helyet, és akkor még alig láttunk valamit. Az esték a falu határában egy dombon fekvő pajtában teltek. És nem is akárhogyan.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A pajtát egy néptánc szerető ember kezdeményezésére, közösen építették azért, hogy legyen egy olyan hely, ahol összejöhet zavartalanul minden magyar, generációtól függetlenül. A főszerepben a beszélgetés, italozás, játék, no de főleg a tánc volt. Egy Nyíregyházi tánctársulat töltötte ott éppen a táborát, mutatta meg estéről estére a tánctudását. De a helyiek sem maradtak restek. A legtöbb fiatal ott volt, ismerte a táncokat, bátran csatlakoztak be a közös mulatozásba és széles mosollyal ropták. Persze volt arra panasz, hogy régen többen voltak, meg, hogy a gyerekeket elkísérték a szüleik, most meg alig, és hogy legalább estére eljöhettek volna. Viszont maga a hangulat így is tökéletes volt, és páratlan. Jártam már táncházban, de ott a tánc nem élt ennyire, a hagyományok nem voltak ennyire valóságosak és mindig azt éreztem eddig, hogy a néptánccal valami régi előtt tisztelgünk, itt pedig azt éreztem, hogy ez a jelenben is bámulatos és káprázatos tud lenni, valódi kikapcsolódás, valódi közösségi élmény. Az emberek itt nem csak messziről nézték a táncosokat, ahogy nálunk, nem párak kiváltsága volt a mulattság, aki igazán kedvet kapott, az talált olyan alkalmat, amikor becsatlakozhatott a táncba. És nem jöttek zavarba még a legkisebbek sem a lépésektől, én pedig öt évig tanultam néptáncolni, mégis összeakadt a lábam és követni sem tudtam a lépéseket, pláne a tempót. Amit soha azelőtt nem láttam, az a legényes. Megtanultam, hogy volt ilyen, és kész. Nem értettem a célját, a működését és pláne nem a lényegét. Aztán itt ezt is megmutatták… és tátva maradt a szám. A zenekarral szemben, ami természetesen élő volt, félkörben megálltak a fiúk és mindig egy kiment táncolni. Alapvetően ugyanazok a lépések voltak, hasonló elemek. De az, hogy szívből – lélekből, szó szerint érzésből táncoljon valaki improvizatív módon, ez egyszerűen elképesztő volt. Férfiaknak egy olyan ritkán látott művészi oldala, amit manapság nincs is lehetőségük megmutatni, akkor sem, ha akarják. Döbbenetes, élvezetes, kicsit sem idejét múlt, élő, élettel teli dolog volt. Bebizonyosodott számomra az, hogy szép- szép a néptánc a színpadon, vannak jó táncosok, akik be tudják mutatni igazi átéléssel a figurákat, de a táncnak van egy olyan közösségi ereje is, amit a színpadi keretek elfojtanak, ami attól lesz bámulatos és lüktető, ha emberközelségbe, érinthető távolságba kerül és részeseivé válhatunk.

Az itt töltött estéken, elnézve és átérezve a hangulatot és az életérzést, hallgatva a különböző történeteket, nekem a szenvedély szó jutott eszembe. A tánc szenvedély és az életet csak ezzel a szenvedéllyel lehet élni. Ha ezt elfolytjuk, bezárjuk, eltávolítjuk magunktól kevesebbek leszünk.

Az itteniek értik ezt. Tudják, hogy milyen érzés ezt a szenvedélyt elsorvadni látni és ilyenkor újra és újra megélni egy kicsit. Az egykori helyi, önkéntesen szerveződött néptánc csapat sorsát végighallgatni sem volt könnyű. És a legrosszabb, hogy nem agresszív módon sorvasztották el őket, hanem egyszerűen elvették előlük a lehetőséget és a helyet. Kénytelenek voltak beletörődni, hogy nincs tovább. És most látva azt, hogy a fiatal generáció képes lehet feltámasztani a még ki sem halt hagyományokat, új remény gyulladhat a szívekben.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Az ott töltött napokban szembesültem azzal, hogy mit is jelent Erdélyben felnőni. A gyerekeket nem érdekli a román, nekik csak egy kötelező idegennyelv, nem az anyanyelvük, nem egy olyan országba költöztek saját akaratukból, ahol pontosan tudták, hogy hogyan illeszkedjenek be a társadalomba. Épp ellenkezőleg, a saját otthonuk vált egy olyan hatalom irányítása alá, amit képtelenség elfogadni, és beletörődni. Még évszázadok is kevesek lennének ahhoz, hogy egy igazságtalanságba bele lehessen törődni, és elfogadni. Az itt élők sem tudják, és eddig is értettem ennek a helyzetnek a paradoxonát, de most éreztem is. A gyerekek a társadalmat tükrözik le mindig kicsiben, és a legtöbb gyereket vagy így, vagy úgy bántják. Hogy itt a magyarság az ok, amiért bántják, kiközösíti, kigúnyolják, sőt meg is verik, az a legnagyobb tragédiánk. A közös tragédiánk még akkor is, ha mi nem érezzük a saját bőrünkön, ha mi homokba dugjuk a fejünket. Más ott felnőni, ott tanulni, a magyar iskolákat lesni, a magyar munkalehetőségeket pályázni… ha van… amíg még van.

Megtudtuk, hogy azok a falvak, amelyeknek a falutábláján szerepel a magyar nevük, azt elméletileg többségében magyarok lakják, ott biztosan beszélnek magyarul, míg azok a települések, ahol nincsen kint a magyar neve, ott már többségében románok laknak. Az a terület eléggé felhígult, ide sok román család költözött állami segítséggel, pályázatokkal, családteremtési lehetőségekkel. Olyannyira igaz ez, hogy a boltokban, sőt a helyi munkahelyeken, vagy bármilyen szolgáltatás igénybevételével már szükség van román nyelvtudásra. Tankolni sem tudtunk magyarul, sőt igazából sehol sem egész Erdélyben. Alig pár kilométerre Krasznától egy fürdőben sem beszélt szinte senki magyarul, az emberek sem, a feliratok is románul voltak. Az egyetlen magyar szó a lángos volt, amit a szokásos kombinációban, hagymával tejföllel és sajttal nem lehetett enni. Olyan lehetőségek voltak, mint például a túrós tejfölös, vagy a dzsemes lángos. Vékonyabb volt maga a tészta is, és nem igazán volt nagy dobra verve, hogy az igazából egy magyar étel. Ráadásul ezt nevezik ott palacsintának is. Nem tudom, hogy sírjak –e vagy nevessek.

A kedves házigazdánk türelmesen válaszolgatott az ostoba kérdéseinkre, ami neki persze természetes volt, de nekünk teljesen új és nehezen érthető.

Az iskolarendszerről számomra minden információ új volt, és most sem értek mindent teljesen. Ha tévedek valahol, javítsatok ki nyugodtan. Az általános iskola alsó tagozata náluk az elemi iskola, vagy a legtöbb helyen csak sima 1-4- nek mondják. Utána jön a középiskola, ami a mi felső tagozatunk. Ugyanúgy lehet egy intézményben elvégezni az egészet, vagy olyan intézménybe menni, mint nálunk a 8 osztályos gimik. Utána jön a líceum, ami a mi középiskolánk, ahol van szakmunkásnak megfelelő szakmai líceum, a szakmát és érettségit is adó líceumok, és a sima líceum, ami a gimnázium, vagyis csak érettségit ad.  Ezután jön a főiskola/ egyetem. Ide még nem sok jutott el a Bolognai rendszerből, aminek nagyon örülhetnek. A legnagyobb kihívás magyarként az, hogy olyan intézményt találjanak, ahol magyar nyelven tanulhatnak, és versenyképes szakmájuk legyen magyar nyelven. Itt valódi elvárás, hogy románul beszéljenek a boltosok, meg a pékek is, és azon felül, érdemi pozíciókba is csak azok kerülhetnek, akik beszélik a román nyelvet, méghozzá minél magasabb szinten. A legzavarosabb számomra az osztályozás. 1-10 ig vannak a jegyek. Én egyből átváltottam, hogy akkor az 1-2 a mi egyesünk, a 3-4, a kettes, a 5-6 a hármas, a 7-8 a négyes és a 9-10 az ötös. De ez a teóriám téves. Még a 4 az bukás. Úgyhogy újra átgondoltam: 1-4 az egyes, 5-6 a kettes, 7-8 a hármas, 9 a négyes, 10 az ötös. De erre is csak nemleges választ kaptam, ez sem helyes megállapítás. Nyílván a gyakorlatban látva én is megérteném, de így totál homály az egész.

Az biztos, hogy nagyon hálásak vagyunk mindenért, amit itt átélhettünk, megtapasztalhattunk és élvezhettünk. A sok ostoba kérdésre kapott válaszra, hogy nem nevettek ki minket akkor sem, amikor csodálkoztunk, hogy a sporthíreket ide nem sugározza a magyar tévé, vagy hogy majdnem felittuk a teljes saját készítésű málnaszörpkészletet, mert annyira finom volt, sőt a hajnali egykor feltálalt vacsoráért is roppant hálásak vagyunk. Megtanultuk, hogy a túróslaska az nem gombás étel, hanem túróstészta.

Amit én a leginkább furcsálltam, hogy a Székely rovásírással én nem találkoztam szinte sehol, de még Székelyföldön sem, miközben nekünk majd minden település ki van írva rovásírással is. Persze nem kizárt, hogy pusztán figyelmetlenség miatt nem vettem észre.

Viszont egy nagyon jó hírrel álltam tovább, ami persze lehet, hogy mégsem hoz majd igazán pozitív változásokat, de legalább remény. Elmesélte nekem a vendéglátóm, hogy nem olyan régen eljöttek hozzájuk és megkérdezték tőlük, hogy akarnak-e kettős állampolgárok lenni, és mivel a válasz igen volt, azért felvették az adatokat. Talán még ebben az életben valami jó irányba megváltozik. Bízzunk benne.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés