Blankában azt szeretem a legjobban, hogy csak alkotásért ír, nem hatásvadász, minden szava mély és minden szókapcsolatában ott van egy kész vers, ami az életéről, a pillanatról és az érzések tömkelegéről szól, nem elnyerni akarja a figyelmet, nem hatni akar. Szerénysége, amiről az ajánlóba írnak, annak a bája, hogy mérhetetlen alázattal az írásért önmagáért ír és fogalma sincs arról, hogy mekkora tehetséget csalogatnak elő belőle élete nagy érzelmei, vágyakozásai, csalódásai. Azért imádom a verseit, mert kendőzetlenül képes írni arról, amit kimondani nem lehet, érzékeltetni azt, amit általában mi magunk sem érzékelünk. Megtalálja a bánat szépségét és az öröm keserűségét. Úgyis mondhatnám, hogy a pillanatot bevonja pipacsos befőttel, gesztenyeillattal, és fák tövében, cigarettaaromában érlelve gazdag szeretetágyon tálalja. Nagyjából így lehetne megfogalmazni a stílusát is. Szerinte „mindent túlértékelünk”, szerintem meg mindent alul, ezért kell nekünk olyan valakinek a látásmódja, aki képes értéket mutatni nekünk a legfájdalmasabb dolgokban is.

A legérdekesebb az a kötet cím. Ugyanis a rutin teljes hiányát Blanka képes volt életvitelszerűen űzni, vagyis maximálisan illik hozzá ez a cím. Az élete is úgy alakult, hogy kevés dolog az, ami állandóságot jelent számára. A másik jelentést véletlenül találtam meg. A Rutin egy nyomelem, más néven P-vitamin. A P-vitamin segíti a C- vitamin felszívódását és megvédi az oxidációtól, ezenkívül erősíti a hajszálereket. Szükséges az antioxidatív folyamatokhoz (daganatok képződésének akadályozása), az öregedési folyamatok gátlásához. Ez is tökéletesen passzol mindenhez, ami Blanka és a kötet. (És ez csorbán befejezett mondat is rá lenne jellemző. Ugyanis….)

… A furcsán kezelt mondatokról, a képtelenségek társításától, a félbehagyott vagy szándékosan hiányos mondatokról, a direkt rosszul használt mondatszerkezetekből, a bohókás, gyermeteg és vicces borússágból tudom, hogy Blankát olvasok, és az tök jó. Személyes kedvenceim: A lélegzet szinonimája, ami egy gyönyörű szeretetábrázolás és A tizenhat üveggolyó, ami apja eltűnésének feldolgozása gyerek(es)nek tűnő szemmel, valamint a Menedék, ami hihetetlenül szépen mutatja be az ember belső világának változását, amikor helyet ad a szerelemnek. Mondhatnám viccesen azt is, hogy a verseiben nem minden szép és jó, de Blanka.

Blanka elég régóta ír, mégis szinte minden verse férfiakhoz szól. Először az apja van jelen a versei életében, aki maga lett a mindenség, mivel ő maga nem volt jelen, aztán a szerelmei, akiket szintén mindent átható szeretettel szeretett. Ugyanolyan fontos a lelkében folyton apja után zokogó kislány, mint az idő közben felnőtté vált nő, aki képes az érett és elfogadó szeretetre. A soha haza nem jövő apukájának gyerekhangon szóló mélabús kikiáltásai főleg a tizenhat üveggolyóban jelennek meg közvetlenül, de később is visszacsengenek öntudatlanul.

„Szerintem apa bújócskásat játszik.
Talán ez kedvenc játéka és nem akar előjönni.

Vagy talán nem hallja, ahogy anya számol…”

„Talán anya már nem szeret, de én azóta megnőttem,

és már sokkal méretesebben tudok szeretni.”

De a tinikor vége, a felnőtté válás is markánsan megjelenik a műveiben:

„A visszafojtott gőg és sírás.

El kell számolnom százig,

ha nem kapnék levegőt,

tudd, megfulladt bennem a kérkedő,

folyton hisztiző kisgyerek,

aki még a tűző napon is didereg…” (Akár a szénsavtól megfosztott kóla)

Nekem az óvatos szeretetéhségről, a soha be nem teljesülő, de folyton a szívünkben lévő szerelemről, a boldog vágyakozásról, miközben a beteljesülést várjuk, nagyon sok Blanka sor jut eszembe.

„Keringsz, bóbiskolsz körülöttem.

S tekinteted, ha párszor

találkozna az enyémmel

hát Kedves, részemről a szerencse.” (Zokni vagy, ami megpihen a bokán)

Mivel az írónő nem csak írja, de szenvedélyesen olvassa is a verseket, kedvenc írójához Szabó Lőrinchez is szőtt egy mélyen szentimentális, rajongásig fajuló verset. Olyan tiszta és őszinte, ahogy gyerek kötődik az apjához, majd nő az igaz szerelméhez.

„Föld alatt, Ég alatt, a változatlan Tavaszban

a végtelen pillanat ugye Te voltál?” …

„Szégyellek így fájni,

de semmi dolgom a Földön. Csak –

tenálad voltam valaha is otthon.”…

„Dolgaimnak kezdesz el rokona lenni

vágyaimnak, kísértéseimnek..”…

„Kétezer év múlva is még mindig lesz,

aki csak Rád figyel –

Férfiak sóvárgásával, asszonyok irigységével”

A szerelem nála olykor humoros, olykor groteszk, olykor teljes gyermekien naiv és tiszta, olykor felháborító, amiket maga a tény csillapít le, és késztet elgondolkodásra, hogy ez csak egy vers.

„Várom az eredményeket, miszerint

két hónapja, aortám falára tapadtál.” (Időzve az időtlenségben)

„Szótlanul, érintkezések nélkül. Amikor még nem éreztünk késztetést a nemiség kiteljesedésére, és úgy gondoltunk egymásra, mint önmagunkra, s nem mint valakire, aki magunkévá kell tennünk.” (Nyárutó)

Ennek a versnek a különlegessége számomra, hogy együtt ültünk az Insomnia teraszán, Kolozsváron, amikor a vers született, sőt talán a közösen vásárolt cicás füzetbe írta. Kértem, hogy mutassa meg, de azt mondta, hogy még nem. Még nem állt készen megmutatni, feldolgozni, felfogni, hogy a leírt szavai igazak és tényleg elvesztette azt, aki olyan rövid idő alatt olyan sokat jelentett neki, akivel megélhette végre az időtlenséget, a tiszta szeretetet, amire mindig is vágyott. Én pedig megértettem, mert tudtam, hogy az időtlenségből kilépni tényleg feldolgozhatatlan dolog.

A nem szerelem, csak vágy is keveseknek fontos témája, de képmutatóak lennénk azt mondani, hogy nincs jelen az életünkben, és akkor is, ha azt mondanánk, hogy rövidségük ellenére nem hagynak jelentős nyomot bennünk.

„erősödik a zene, ringatózik a test tanúbizonyságot afelől, hogy én és te, hogy nem akarunk mi lenni, csak a te meg az én… azon az éjszakán, rólad hánytam a híd alatt lévő csorgadozásnak”

A szakítás, a veszteség is beszédesen jelenik meg a sorai között:

„Már egy hete, hogy elköltözött.

Egyre kevesebb az, amit mondani lehetne,

egyre több, amit mondani kellene.

Nincs semmi, ez is az.” (Két gólya kelepel)

 „látom a szemhéjad mögötti tájakat,

a nőket, akiktől sosem szabadulhatsz,

azokat, akiktől már rég megszabadultál.

és a végtelenbe gyűrűző időt,

a sosem voltat,

s a mindig újra eljövendőt.” (És most, hogy már minden késő)

„Az a csend, most rendezget bennem valamit,

mint ahogy öreganyák a sírok között,” (Valahányszor tényleg elhittem)

Egyébként Blanka az egyetlen ember a földön (illetve én nem ismerek mást), aki élő beszédben is képes aktívan alkalmazni a s hangot az és helyett. Egyedi és bájos tulajdonsága. Ám, amit én még ennél is jobban szeretek benne, hogy a legtragikusabb pillanatokban is van benne egy bohókás szentimentalizmus:

„Ha tudtam volna, hogy szereted az esőt,

hoztam volna magammal esernyőt,

hogy legyen amit összecsukni,

ha eleredni tán.” (Kicsit kicsengős)

„Ne haragudjon, de merre találom,

az álmom? tudja, amit a múltkor is vettem,

csak ahogy látom rendesen

megváltozott az értékhelye” (A kezeidre gondolok)

Találtam több olyan verset, gondolatfoszlányt, ami visszatér, továbbdolgozva, átgondolva, újraalkotva, ami jól bemutatja, hogy ugyanaz a pillanat hogyan szólal meg az idő távolságával egyenlő arányban más és már formában, a szavak hogy alakulnak át, lesznek többek, hordoznak egyre több mindent magukban. És talán ezek a feldolgozások teszik Blankát hitelessé íróként, és mutatják, hogy nem csak a pillanatban érez, hanem képes feldolgozni a vele történteket és meglátni az élete nagy összefüggéseit. És valóban a gyermekinek tűnő 19 éves lány már éretten gondolkodik sorsról, életről, halálról, ami számomra igazán érdekessé teszi.

„Pár perc múlva már meztelenül állok

egy zárójel kellős közepén.”…

„Ez az utolsó igazi első perc,

ahonnan átszivárog a sorsom

s közben reméli, hogy létezik még a jel,

ami ha belát a terekbe megakadályozza,

hogy még mindig meztelenül ácsorogjak abban

a nyamvadt zárójelben” (Közöny)

Nem tudom úgy lezárni a soraimat, hogy ne osszam meg mindenkivel azt
, ami nekem Blankáról eszembe jut, mert úgy érzem Blankát mindenkinek ismernie kéne, igyekezve az ő stílusát méltatlanul utánozni.

Nekem te vagy…

a nyár

a rasztatincs

a reggeli sör

az Insomnia

a telefonnélküliség

a végtelenség

a boldog várakozás

a közöny mögött búvó végtelen érzelem

a cicás fehér füzet

a bohókás mondatok

a toporzékolás

a kolozsvári életérzés

az eső a napernyő alatt

a pocsolyába dobott doboz cigi

a kávézóban írás

és a nevetés a sok sírás után.

 

 

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés