A Divergent című filmsorozat harmadik része inspirált arra, hogy a véleményemet megosszam másokkal is. Illetve az, hogy a film végén, miközben én élményekkel vegyes érzelmekkel úsztam a film eufóriájában, körülöttem a moziban elkezdte valaki mondani, hogy „Hát ennél azért többet vártam!” „Ennyi? Ez mi? Ekkora egy fost.” Kérdezem én egyszerű halandó mozilátogató… miért kell az embernek elvenni a kedvét? Miért kell elrontani egy élményt? Nekem nincs jogom megélni, szeretni és mások véleményének rám erőszakolása nélkül élvezni valamit. Kicsit olyan, mintha szeretném az uborkaleves nutellát, de nem tudnám úgy enni, hogy valaki ne mondogatná mellettem minden falatnál, hogy fúj. Borzalmasan rossz érzés, és bár okos enged, meg a bölcs csöndbe marad, én most sem okos, sem bölcs nem leszek, és elmondom, hogy én mit látok ebben a filmben.

A regény:

A mű egy regényből született, amit egy fiatal író Veronica Roth alkotott meg. Az írónő 88-ban született, tehát iszonyatosan fiatalon vált sikerregény íróvá, mindössze 23 volt, amikor az első könyv megjelent, és most 27 évesen már a sorozata harmadik könyvét filmesítették meg nagy költségvetéssel. A könyv elég nagy sikert aratott a tengerentúlon ahhoz, hogy a Hollywoodi pénzgyár felfigyeljen rá, és megfilmesítse. Egyik szeme ilyen sír az embernek, míg a másikba örömkönnyek szöknek. Szép – szép az elismerés, de vajon eléggé jól fogják ábrázolni a filmen?

Az első film: Divergent/ A beavatott

https://hu.wikipedia.org/wiki/A_beavatott

Először is a cím önmagában lefordíthatatlan magyarra. Különbözőséget, másságot jelent állítólag. Hogy ebből hogyan lett beavatott és hogy a főhőst mibe avatták volna be, azt nem tudjuk. Szóval ez egy furcsa fordítás, sőt talán félreértelmezés is.

A film műfaja kalandfilm, de a posztapokaliptikus disztópiás történetek között tartják számon, azon belül is a young adult, azaz fiatal felnőtteknek szóló művek közé sorolják. Sokan ezeket a jelzőket egyesek pejoratív értelemben használják, pedig miért is lenne bűn, ha egy történet a jövőben játszódik, vagy hogy fiataloknak szól. Mintha ez már meghatározná a minőségét is egyben. A legjobb ilyen mű, ami talán a legtöbb embernek elnyerte a tetszését, az a Hungergames/ Éhezők viadala. Persze abban én is egyet értek, hogy a Beavatott sorozat nem szárnyalja túl ezt, de azért megközelíti jelentőségteljesen.

A film ugyan nem kapott akkora pofonokat, mint más hasonló művek, de elismerésben sem volt része. Viszont szinte mindenhol lehordják a könyvet, és a rendező munkájának tulajdonítják, hogy „megmentette” a filmet. Én nem így látom ezt a „megmentést”.

A történet a kasztokba osztással, meg az értelmetlen szabályokkal egy egyszerűen ábrázolt társadalomkritika, ami a mi világunkra is igaz. Az 5 kaszt közül választani kell, és ha választottál, vagy életed végéig a szerint élsz, vagy a társadalom kilök magából. A mi világunkban nincs ilyen? Arcátlan hazugság lenne, ha ezt mondanánk. Mindezt egy olyan ember szemszögből láttatja, aki egy ilyen társadalomban nem találja a helyét, sőt igazából nincs helye. A legjobb esélye a túlélésre, hogyha hagyja magát kilökni a társadalomból, de ő inkább küzd azért, hogy a társadalomba illeszkedjen, az élete árán is. Kétlem, hogy ne lenne ennyi önkritikánk, vagy ne látnánk annyira reálisan a világunkat, hogy azt merjük mondani, hogy ez a valóságban nincs így. Persze, mert mi mindenkit szeretünk, a prostiktól a dílereken át a politikusokig. Hogy ez túl sarkosan van ábrázolva a filmben? Persze, hogy úgy van… Ez nem a valóság, csak egy felnagyított torz tükör.

Beatris, azaz, Tris meghozza élete legnehezebb döntéseit- ahogy a valóságban is fiatal felnőttek egy-egy ilyen döntéssel határozzák meg egész hátra lévő életüket – szembemegy a szülei elvárásaival, értékrendjével és igyekszik megvalósítani önmagát. Az emberek többsége meghozza ezt a döntést, az más kérdés, hogy talán nem mind vagyok olyan bátrak, mint ez a lány. Legyőzi a félelmeit, és megpróbál bátorrá válni, pedig nem a legalkalmasabb a feladatra. És most őszintén tegyük a szívünkre a kezünket, a legtöbben becsokiznánk, ha vonatokra kéne le és fel ugrálni, vagy ha össze kéne veretnünk magunkat naponta kétszer, de akkor is, ha több tíz méter magasságban egyensúlyoznánk. Ehhez fejlett mozgásintelligencia kell, amit nem vesz az ember csak úgy a boltban.

Megjelenik a maszkulin erő is Four, vagyis Tobias személyében, akivel már ösztönösen nem rivalizál, hanem megpróbálnak összedolgozni, amit önmagában jó látni. Maga a szerelem ábrázolás sem egy olyan tolakodó, lenyelhetetlen nyálmaszlag, hanem nagyon is emberi módon jelenik meg. A hatalom, amit Four képvisel, az álca, ami palástolja a törékeny és nagyon is sebezhető belsőt, élvezhető módon omlik le a férfiről. Megérezni, hogy a környezetemben van valaki, aki más, akárcsak én, és maszkot visel… Ráadásul azt a maszkot képesnek is kell lenni a megfelelő pillanatban levenni… azt hiszem, ezt ebben a filmben kevesen érzik át.

A főhős egyébként is egy pozitív női karakter, akivel lehet azonosulni, akiben pont annyi különleges van, hogy az még ne legyen ellenszenves, aki nem a külső adottságaival, hanem a belső kincseivel képviseli az értékeket, akit férfi szemmel is lehet tisztelni, ettől válik nagyon közelinek számomra. Sokkal kevésbé számító és rideg, mint azt várnák egy ilyen karaktertől, nem vált érzéketlenné, nem vált erkölcstelenné, nem lett embertelen, bármi is történt vele. Ez tiszteletre méltó egy olyan világban, ahol mindenki a véredet kívánja, ahol te vagy a közellenség, ahol azok az emberek sorra halnak meg, akik segíteni próbálnak neked, beleértve az anyádat is. Beatris ebben a részben rengeteg gátat áttör magában, és győz le mindenféle félelmet, amit sokan nem lennénk képesek.

A film talán legérdekesebb része a tudatalattiban működő tesztek, amiket egy injekció hatására önkívületi állapotban kell megoldani a belső világunkban. Az itt zajló tesztek még a valódi teszteknél is ijesztőbbek. Átlépni a mentális korlátokon, tudatosan irányítani az elménket, kontrollálni a gondolatainkat, és újra csak átlépni önmagunk korlátain… Ez az, amit remekül bemutatnak.

Az egyes csoportok egyes érdekek képviselését is jelentik. Bárki ki tudna lépni a kasztjából, ha akarna, de ott jól érzik magukat, ott kiteljesednek és élik meg a belső vágyaikat. Ez sokat elmond a mi társadalmunkról is, és rólunk emberekről is. Értelmetlen döntéseket hoznak ezek az emberek az erőltetett tulajdonságaiknak megfelelően, amik valami hülye szabálynak akarnak megfelelni, pusztán azért, hogy ne zárják ki őket a kiválasztott kasztból – és ez alól Tris sem kivétel. Ezen nevetünk, vagy csóváljuk a fejünket, bele sem gondolva, hogy valójában mi is hányszor tesszük ezt az életünkben. Mi mindent nyelünk le tanárainknak, főnökeinknek, kollégáinknak, a szomszédainknak, hogy adott esetben ne legyünk közellenségek, hogy tartozhassunk valahová, hogy megbecsüljenek minket, mert ilyen az emberi természet, vágyik az elismerésre a körülötte lévőktől.

Pontjai: Port: 7.6 IMDB: 6.8. Enyém: 10/ 10

A második film: Insurgent/ A lázadó

Ebben a részben a főszereplő már kiszorult a társadalomból és mindenkit magával rántott, aki kiállt mellette. A vérét kívánók nem állnak le, és egyértelmű, hogy ennek nem lesz jó vége. Az egyetlenek, akik még képesek megvédeni a főhősnőt, azok a társadalom peremére szorultak, akiknek a vezetője Tobias halottnak hitt anyja, aki jót érezhető módon épp annyira zavarodott és megszállott, mint a többi vezető. Ez is szándékos ferdítés, miközben hatalmas valóságalapja van. Végül Tris nem bírja tovább a lelki nyomást, inkább feláldozza magát, ami megint egy tipikusan heroikus jellemvonás, amit férfinak tudnánk elképzelni, mert azt szoktuk meg és ez zavarja azokat, akik nem vágytak erre a fordulatra.

Egy fél mondat erejéig nem tudok elmenni a könyv zseniálisan megoldott halvány erotikája mellett. Egyáltalán nem az a pajzán mű, mégis feldolgozza a kapcsolaton belüli bizalmakat és félelmeket, amiket leginkább az első kapcsolatunkban, de ha jobban belegondolunk, minden új kapcsolatunknál érzünk, de talán később is újra és újra felbukkan a kapcsolat előrehaladtával. Megjeleníti azt a félelmünket, hogy képesek vagyunk-e megbízni egy nálunk erősebb, és talán erőszakosabb emberi lényben, alapozni a gyengédségére és minden módon megbízni benne. Amikor Tris erre képessé válik, és teljesen átadja magát a szerelmének az tényleg egy jelentéktelennek tűnő jelenet a filmben, amire talán páran még forgatták is a szemüket, de valójában egy nagyon fontos belső lépés volt, amit pontosan azért nem spiláztak túl, hogy a szemforgatók ne kapjanak agyérgörcsöt.

Egyébként a film végére újra lendületet kapnak a szimulációk, és hihetetlen izgalmakat és belső vívódásokat ábrázoltak, amiket nem lehetett volna hagyományos módszerekkel. Kiderül, hogy miért irtották a másokat, az úgy nevezett elfajzottakat, és a végén még az is, hogy ez sokkal inkább egy pozitív tulajdonság, mintsem egy elítélendő. A világ egy szimuláció, amiből ki lehet lépni, az eddigi problémák eltörpülhetnének, a harcok értelmetlenné válhatnak, de már sejthető, hogy szó sincs itt katarzisról, sőt, még csak most kezdődik a problémák belterjes terjedése igazán.

Nekem igazán bejön, hogy sosem ér a történet arra a nyugvó pontra, arra a katarzisra el, aminél nincs tovább. És nem azért, mert így lehet folytatni a történetet, hanem mert így ábrázolja leginkább az életet hitelesen. Az életben nincs megállás csak a halál, ott sosincs valódi katarzis, nem menekül meg a világ egyetlen tettől, és ha valamitől meg is menekülne, akkor jön egy még nagyobb, még megoldhatatlanabbnak tűnő probléma. Ezért zseniális ez a történetvezetés igazán.

Port: 7.1 IMDB: 6.3 Enyém: 10/ 10

 

A harmadik film:

https://www.youtube.com/watch?v=xe2hD1WyMHA

A filmben a csoportok felbomlanak, a rend felborul, senki nem tudja, hogy hogyan tovább, hogy mi lenne a következő lépés. Vissza a kasztrendszerhez már nem fordulhatnak, de nincs út előttük sem. Egy zavarodott társadalom, ami nem tudni mire képes, az ellentétek pattanásig feszülnek, az értékrendek másokra erőszakolása feszültséget szül. Ez sem ismerős senkinek? Ilyen társadalmat sem láttunk még? Ha erre bárki is nemmel felel, akkor kénytelen vagyok azt mondani, hogy az az ember nem lát tovább az orránál, ami szomorú.

A világ kitágulása helyett a társadalom inkább bezárkózik. A vezetős csak egy hétfejű sárkány, akinek levágták az egyik fejét, de még van hat. Lényegében semmi nem változott, de ebből már tényleg mindenkinek elege van, főleg Trisnek. Nem tudja nézni a koncepciós pereket, így elindul meghódítani a falat.

Kiderül, hogy miért hozták létre a kísérletet és milyen világ várja kint őket, és az is, hogy valójában a gödörből való kimászás helyett egy sokkal nagyobb gödörbe másztak, bár erre számtani lehetett valahol, főleg az eddigi történetvezetős dinamikája miatt, de pont azért nincs gond ezzel, mert már megszoktuk.

Tobias karaktere talán sosem volt még szimpatikusabb a sorozatban, mint most, gyorsan vág az esze, szó szerint és átvitt értelemben is fedezi a szerelmét, bízik benne, de nem ment el teljesen az esze. Addig követi Beatrist, amíg a lány ki nem zárja őt a döntéseiből. Amint ezt megteszi, szembefordul vele, és a saját útját járja. A kedvencem az a jelenet, amikor Four tényleg megmondja a lány szemébe kendőzetlenül az ellenérzéseit. Nem ezért, mert ezt jó volt látni, és örültem, hogy feszültség van köztük, hanem azért mert ez így volt életszagú. Igen, ilyen az élet, néha a párok között is van ellentét, és ott sem mindig van harmónia és egyetértés. Gyakran megkapják a női szemszögből íródott történetek azt a kritikát, hogy a férfi szereplő nem elég élethű, hát nekem ebben Tobias hús- vér férfinek tűnt, aki pont attól lett igazán vonzó, hogy ilyen. Tris támasza, ha az kell és józanesze, ha pedig arra van szükség. Az új férfiideál körvonala tovább rajzolódik és ezzel sok vért felforraltak. Azoknak a vére a dühtől forrt, akiknek nem tetszik ez a leosztás, azoknak pedig az izgalomtól, akik ebben valódi potenciált láttak. Tobias valódi ikonikus alakká nőtt, aki végre nem veszi át a női szerepeket és válik passzívvá, de nem is kerekedik semmilyen okkal a női karakter fölé, hogy megmutassa ki a „férfi a házban”. Végre nincs értelmetlen küzdelem a kapcsolaton belül erőharcban, hierarchiában, egy konfliktus van csak, ki tudsz tartani mellettem, vagy sem.

Tris bár most kifejezetten ellenségesen viselkedik Fourral, bár eddig sem bánt vele hímes tojásként, mégis megérthetők a tettei. Felismerte, hogy a szerelem szép dolog, de az egyénnek nem szabad a másik mögé bújva várni, hogy valaki megharcolja a küzdelmeinket helyettünk, és amit nekünk kell megtennünk, arra az útra nem várhatjuk magunk mellé a szerelmünket, bármennyire szeretnénk, hogy ott legyen.

A film sci-fi elemei, amik még markánsan kiemelendők. Bár volt egy jelenet, aminél nagyon feltűnően gagyi volt a háttér, mégis alapvetően ámulatba ejtőek voltak a különleges megoldások, a kitalált eszközök és azoknak a megvalósítása is. A legjobban a kicsi drónok tetszettek és szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Minden spojlerezést nélkül még szeretném kiemelni, hogy  még mindig nincs megnyugtatóan lezárva. Nem csak azért, mert lesz még egy rész, hanem mert ez a jó befejezése egy ilyen történetnek. A harcot megvívták, a csatát megnyerték, de a háború még nem dőlt el, és talán sosem fog sosem. Irtózatosan tetszik ez a fajta lezárás. A horrorfilmekben használt lezárásokhoz hasonló, ami azt üzeni, hogy az ördög sosem alszik, megnyugvást nem találsz, amíg élsz (és ez a jobbik eset, a rosszabbik, ha a halál után sem) és örülj, ami most van, mert holnap lehet, hogy rosszabb lesz. Olyan üzenet ez, amit az eddigi romantika (mint irodalmi stílusirányzat) központú filmfelépítés nem tudott megadni. Azoknál a filmeknél, amiknél a film végére helyreáll a világbéke, azokban nincs olyan, ami tovább őröltetné az agytekervényeket az emberben. Lezár, feldolgoztat a történeten belül, így nincs szükség utómunkára, amit én nem tartok feltétlenül mindig jó megoldásnak. Persze van olyan, aki a katarzis maradéktalan bekövetkeztének hiányától szélütést akar kapni, de megnyugtató a gondolat, hogy nem akarjuk mindig ezeket az embereket kiszolgálni.

Port: 7.1 IMDB: 6.0  Enyém: 10/10

Azoknak az embereknek, akiknek nem tetszett a film, azok ezeket a belső utakat nem voltak hajlandóak bejárni, elutasították azt az érzelmi hullámvasutat, amire fel kellett volna ülniük. Hogy miért nem? Nem tudtak azonosulni a mássággal, a női erőkkel, döntésekkel, belső harcokkal, vagy távol érezték maguktól a generációs problémákat. Tobias nem képviselte volna a hímneműeket méltó módon, hogy azonosulni lehessen vele? Túl megértő, túl elnéző, túl passzív volt? Talán nehezen fogadjuk el, hogy egy férfi nem akarja leigázni és megmenteni a világot egyszerre, hogy nem kötekedik, hogy békés megoldást keres, hogy nem bonyolódik értelmetlen akciójelenetekbe és nem zsongják körül a nők. Tulajdonképpen Tobias egy újrafogalmazott férfiideál, és itt az ideált emelném ki. Elég volt a léhűtő nőcsábászokból, vagy azokból, akik meghódítani akarnak egy nőt, mint valami nyereményt. Tobias társ, egy olyan társ, aki nem ítéli meg a nő gyengeségeit, segít a céljaiban, támogatja a küzdelmeit, és megérti őt. Egy társ, aki képes nem öncélúan, önzőn és önfejűen is cselekedni, aki se több, se kevesebb nem akar lenni a társánál. Aki pontosan egyenrangú, attól válik méltóvá az ideál szerepre. Ezzel az új képpel nem tudunk mit kezdeni, főleg mi magyarok nem. Ez túl felvilágosult és emancipált nekünk. Ezt csak páran értik. Ideállá, szexuálisan vonzóvá tenni egy nem megszokott tulajdonsággal rendelkező karaktert, bátor és tiszteletre méltó húzás, én úgy vélem. És nem arról van szó, hogy ne lenne meg Tobiasban a harcias ősember, aki helyre tudná tenni az asszonyt, ha kell, pontosan arról van szó, hogy ő tudatosan adja meg a párjának a neki járó helyet maga mellett. Ezért tisztelem az alkotót, írót, bárkit, akinek ehhez köze volt.

A sorozat összességében felejthetetlen élményt ad, ha megértjük az ok okozati összefüggéseket és ha önszántunkból felugrunk az érzelmi hullámvasútra, akkor megadja azt a katarzist, amire szükségünk van, és rengeteg mindenben egyedit teremt, ami nem baj, hogy nem mindenkinek tetszik, mert nem is kell. Én végig egyet tudtam érteni és érezni a másságot több féle nézőpontból megvilágító helyzetekkel, hiszen én is másnak érzékelem magam és a társadalom is engem. Ez a film nem csak a divergentekről szól…. Hanem a divergenteknek… És a világ divergentjei érthetik csak meg igazán. Vajon hányan vagyunk?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés