Körülményeit tekintve ez a könyv az, aminek a tartalma és gondolatvilága messze meghaladja azt a karriert, amit eddig befutott. Tetszettek a kettős áthallású nevek. Nestor és Jordan egyszerre halvány vallási és még halványabb irodalomtörténeti utalás is, és nevükre utaló tulajdonságaik épp ellentétesek. Amelyik az erőt a katonát képviselné, ő a gyengébb, amelyik a lágy szentséget, ő a határozottabb, ez az ellentmondás is kifejezetten tetszik. A történet mégis filozófiai értelemben mondott – szerintem – újat és érdekeset. A menny is a pokol mindössze egy másik dimenziója a világunknak. Mennybéli és pokolbéli küldött is segít Jordánnak, és egyikőjük sem gonosz vagy jó. És ami még inkább új és egyedi gondolatra vall, az a pokol elképzelése és feladata. Nincs értékítélete, csak úgy tartja fenn magát, ahogy. Talán a legérdekesebb karakter Owen, a bukott, vagy inkább disszidált angyal, aki egy 10 éves forma gyerek képében és érzelmeivel jelenik meg és egy bölcs öregember tudását, megfontoltságát hozza. Ez a kettősség és a történetben betöltött kulcsszerepe kifejezetten érdekessé teszik a történetet. Tetszett, hogy egy szuperhős össze tud omlani, képes gyenge lenni, lassan építkezik fel, nem varázsütésre válik mindenhatóvá és az is, hogy még az emlékei visszaszerzése előtt elkezdi magát tudattalanul visszaépíteni, lelkét megacélosítani. Érdekes felvetés, hogy mely tulajdonságainkat határozzák meg az emlékek és mit teszünk, ha elvesztjük, vagy meghamisítják azokat. A történet azt sugallja, hogy minden gyengeség azon emlék hiánya, amikor már egyszer erősek voltunk és csatát nyertünk. Talán igaza is van. Hangulatában nekem a Sólyomkisasszony csodálatos gyermekeit idézi, talán azért, mert az amúgy mesés alapon igazi gyomorforgató borzalmak rajzolódnak ki. A szörnyei olyan meghökkentőek és sok vonásukban újszerűek, hogy már a meglepetés is félelemmel tölt el, hogy ilyet ki lehet találni.

(Molyon)

Tehát ennél a könyvnél szegényesebb és ötlettelenebb könyvek vannak most bestseller listákon. Egy szépséghibája miatt nem tudom mindenkinek szívből ajánlani, méghozzá az, hogy nincs lekorrektúrázva. Ezt a történetet érdemes lenne rendesen átgondolva, átnézve, apró változtatásokkal könyvesboltok polcaira tenni. De legyen ott csak a nyugati szenny, a saját tehetségeinkkel ne is foglalkozzunk. Talán valahol működik az, hogy a könyv mindig az eladásaiból válik egyre jobbá, de nálunk sajnos erre nagyon kevés a lehetőség. Az emberek nincsenek hozzászokva, hogy ne tökéletes minőséget kapjanak a pénzükért, éppen ezért amiben hibát látnak, azonnal leírják. Nem mondom, hogy a történet tökéletes! Ilyen nem állíthatok, mert tele van a háttértörténet apró és jelentéktelennek tűnő hibával, ami lehet, hogy csak a magamfajtákat zavarja, de engem nagyon. Mindig kell egy kis szünet az ilyen bakik után, hogy megbocsássak a történetnek és jó szívvel tudjam folytatni. Egy ilyen teljes világkép megváltoztatós történethez igenis minden apróságot ki kell találni, azt, hogy miben tér el és miben különbözik a valóságtól és azt is, hogy miről mit kellene gondolnunk. Konkrét példákat is kiemelnék, ami engem kifejezetten bosszantott: – és bevallom mindegyik inkább csak szőrszálhasogatás, mindnek képes voltam megbocsátani- Miért kellett Jordan világának illúziónak lenni? Miért kellett átmenekülni az elementálok világába, „mert veszélyben vannak”, ha egyszer az emberek világa volt addig biztonságos búvóhely? Robin elméletileg ismerte Jordant, miközben csak két éve volt vámpír, és sosem meghatározva, hogy mi melyik idősíkon eltelt időt jelöli, és a különbség éppen 100 év, szóval nem mindegy. (Később rájöhettünk, hogy ismerhette, de az idő valahogy egyik idősíkon sem stimmel.)

Mindjárt bele is merülök, hogy mi tetszett a könyvben, DE… ELŐTTE… kidühöngöm magam. 🙂 Egy könyvbemutatón nagyon nem volt szép az írónőtől, hogy leszólta a Twilight sorozatot, mondván, hogy ez a vámpírkönyvek legnyálasabbika, ami szinte már a szégyen kategória, miközben az ő egyik vámpírja abszolút meghaladja, sőt túl is szárnyalja Edward Culan és klánja minden idegesítő tulajdonságát. Éppen csak nem csillogott, de azonkívül aztán mindent kétszer olyan gázosan csinált. Szóval a lelkembe gázolt azzal a kijelentésével, és olvasás közben felbőszített Robinnal, akit egyébként kedveltem volna, főleg ha az elején nem játssza el a kábszis keresztapát. Bár mentségére szól az, hogy az elején Owenen kívül mindenki úgy viselkedik, mint akinek elgurult a gyógyszere…

Na, akkor kezdjük: Tetszettek a kettős áthallású nevek. Nestor és Jordan egyszerre halvány vallási utalások (első a görög, második a zsidó – sőt utóbbi több vallásban a legszentebb folyó neve is) és még halványabb irodalomtörténeti utalás is, ha jobban belegondolunk, és nevükre utaló tulajdonságaik épp ellentétesek. Amelyik az erőt a katonát képviselné, ő a gyengébb, amelyik a lágy szentséget, ő a határozottabb, ez az ellentmondás is kifejezetten tetszik. Maga az agancsos emberek illetve emberszerű lények sem szokványos dolog, ami szerintem már megér egy misét. A történet mondhatni, hogy elején mégis filozófiai értelemben mondott – szerintem- újat és érdekes elképzelést. A menny is a pokol mindössze egy másik dimenziója a világunknak. Mennybéli és pokolbéli küldött is segít Jordánnak, és egyikőjük sem gonosz vagy jó. És ami még inkább új és egyedi gondolatra vall, az a pokol elképzelése és feladata, úgy tartja fenn magát, ahogy.

Ami kifejezetten tetszik az az iker érzelmei és annak változása. A tudattalan érzések és erők, ennek az előkészítése és a végkifejlete is. Először furcsa volt, aztán kifejezetten zavart, végül kifejezetten megszerettem az állandó nézőpontváltást, jeleneteken belül is. Persze volt, amikor elvesztettem a fonalat, és vissza kellett lapoznom, hogy most kinek a fejében is vagyunk, de alapvetően érdekes volt. Lelassítja egy kicsit az olvasást, munkásabbá teszi a befogadást és rákényszerít minket, hogy ne lankadhasson a figyelmünk. Én a nagyon lassan olvasók közé tartozom, de szerintem ezt egy gyorsolvasó sem nyeli be egy szuszra, ami azt gondolom, hogy pozitív. Lehetőséget ad unalmas és semmitmondó leíró részek áthidalására. Én kifejezetten rosszul viselem a leíró részeket két sor után átugrom inkább, ha nem találok benne érdekeset, ebben a regényben ilyen gondom nem volt. A legjobban az tetszett, amikor Jordan felfedezi Rio rezidenciáját, ott nagyon működött ez a szempontváltoztatást, hiszen megismertük a szobát a tulajdonosa által, de nem kellett végigszenvedni hogy „és akkor itt van egy asztal ott meg egy szék”.

Az, hogy a 426 oldalból 208 kellett, hogy valaki legalább elinduljon Jordan első emlékéért azt kicsit túlzónak éreztem. Addig a pontig mindenki csak siránkozik és egy amnéziás tinitől várja a világmegmentést. A társak nyavajgása és felesleges szenvedése nem tetszett ugyan, de Jordan majdnem minden változása igen. Hogy felfedezi a benne rejlő pislákoló erőt, hogy egyre erősebben ébred fel benne, hogy az elején sokig azt gondoljuk vele együtt, hogy benne aztán semmi érdekes, vagy különleges nincs, csak valamiért sztárolják őt, aztán ahogy ráébred az erejére és annak borzasztó intenzitására és fékezni nem tudja. Hogy ebben kulcsszerepe van Nestornak. Hogy még emlékek híján is képes volt tököt növeszteni és lemenni az alvilágba, holott tudta, hogy erős a kockázata annak, hogy nem tér vissza. Ez szinte tökéletesen van felépítve.

Bár Jordan változásaihoz idő kellett, azért lett volna még lehetőség az idő telésének hasznosabb eltöltésére is, kicsit vontatott a történet közepe. A történet egésze elüt az elejétől, ami egyszerre erénye és hátulütője is. Robin által megjövendölt lovasok, amivel félelmet keltett Jordanban és a olvasókban, tök felesleges volt. Jordan emberbarátainak bábbá változtatása szintén. Ezek feldolgozhatatlan részek, mert nem találunk rá értelmes magyarázatot. Míg a végén történt tragédiák és erőtlen védekezések között már kitűnik, hogy Jordan valamivel nagyobb lelki erővel és szellemi jelenléttel képes ezek elé állni, csak még nem bízik magában. A történet második fele, amikor elkezdődnek a támadások, sokkal izgalmasabb és sok esetben rémisztőbb. Az álomtámadás, az árnylények, az angyalok fenyegetése, és végül a pokol legszörnyűbb lényei, avagy a bukott és elfeledett istenek torz alakjai már- már elmennek a hihetetlen kategóriába, hiszen csak egy fiatal magyar lány képzelgései egy magánkiadású könyvben. Meg kell csípnem magam, hogy meggyőződjek, nem álmodom-e. Szóval ez a könyv mélységekbe és magasságokba vitt minden értelemben, amiért roppant hálás vagyok neki. Remélem a történet további részeiben is megtalálom mindezt, mert nagyon kíváncsivá váltam a folytatásra.

free themes? 24x7themes is #1 for the best free wordpress themes
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés