Egyszerűen zseniális ez a könyv. Beteg, de zseniális. De hát, mint tudjuk a zseni és az őrült mindössze hajszálnyi különbségekkel rendelkezik.

Pillanatnyi Elmezavar

Engem nagyon megfogott a többsíkú történetjelentés. Egyszerre merültem az események láncolatában és voltam mindig tudatában annak, hogy ez mind csak képzelgés. De ahogy a történetben többször elhangzik: mit számít az, ha egyszer valóságosnak érzékeljük és élvezzük?
Ahogy a főhős nagyon minimalistán leírt körülmények között belekerül a saját elméjébe, mondhatni foglya lesz, azt először ne is érzékeljük olyan élesen. Ahogy a főhős, mi is csak annyit élünk meg belőle, hogy valami nincs rendben. Nagyon finoman vezet minket a főhőssel együtt egy különös világba, hosszú előkészület és vándorlás után már mi is ki akarjuk nyitni azt a bizonyos ajtót. És milyen érdekes, hogy a bonyodalom egyszerűen az, hogy felbukkant egy ajtó és azt bizony ki kell nyitni.
Még ezek után is tökéletesen vezet minket be ebbe a világba. Különös, hogy a szereplő alvásai, pihenései mintha engem is pihenésre, alvásra késztettek volna a történet megérésében. Mindig szusszantam egy kicsit, és könnyebben fogadtam azt, ami a következő ébredés után rám is várt.
A történet maga szerintem párhuzamba vonható magával az olvasási élménnyel. Mert mi is nehezen lépünk át azon a bizonyos ajtón és odázzuk a pillanatot, de amikor már benn vagyunk, egyre jobban elmerülünk benne, majdhogynem már élvezzük, miközben folyamatosan tudni véljük, hogy csak olvasunk. Aztán eljön az a pont, amikor csökkennek a visszalévő lapok számai, tudjuk, hogy be kell fejeznünk, de még akarunk belőle, még tudni akarjuk ezt meg azt, a minket érdeklő kérdéseken maga a főhős, Domán is eltöpreng. Aztán be kell fejezni. Vissza kell térni a valóságba.
Ami különösen tetszik a könyv fizikai változatán, az a borító. Nagy rákfenéje ez egy könyvnek, mert egy képnek számos információ rétege van, befolyásolja a képzeletünket a történetben. És engem például kifejezetten zavar, ha nem tükrözi a történetet a borító, vagy rosszul. Ez esetben tökéletesen megjeleníti a leírt karaktereket, Vilőt és Mémrótot borító. A tekintetük, az öltözetük, minden egybe vég, és ez nekem nagyon tetszik. Szinte élveztem, ahogy a könyv végéig lehetett fejtegetni, hogy melyik része a borítónak, mire vonatkozik, mert van ami csak a legutolsó fejezetben jelenik meg. Egy dolog nem stimmelt, az ég nem narancssárga volt, hanem lila. Talán valami nyomdai hiba lehetett, vagy nem tudom, de ez az egy nem stimmelt csak. Illetve a fa sem pontosan. És érdekesség, hogy amikor befejeztem a könyvet látni kezdtem egy alakot kapaszkodni a fán. Talán nincs is ott, csak én vélem úgy, mert simán lehet, hogy csak úgy vetül az árnyék. Viszont ez a jelenség egybevág a történet mondandójával és élményével. Ha én azt látom, hogy ott van, és én ráadásul örülök annak, hogy felfedeztem a kis alakot, akkor kit érdekel, hogy más látja e, vagy hogy valóban ott van e.
Ami még fontosabb mondanivalója a történetnek, talán a legfontosabb, mégsem tolakodó és arcba mondó, nem idegesítő módon fel- fel bukkanó dolog, hogy mit jelent élni, milyen szerepeket veszünk fel a hétköznapi életben, hogy milyen egysíkúan élünk, pedig számos képességünket kiaknázhatnánk. És ezzel nem csak az a baj, hogy nem élünk teljes életet, hanem az, hogy kínozzuk és halomra gyilkoljuk a belső világunkat, hogy belülről a fejünkben halunk meg úgy, hogy nem is szembesülünk vele, vagy nem érdekel minket. A legmélyebb szinten örökké sínylődő tudatmegtestesülések értetik meg ezt leginkább velünk. Belül irtózatosan szenvedünk, ha nem engedünk teret és lehetőséget a belső világunknak és nem csak akkor kell elmerülnünk benne, amikor már baj van és meg kell menteni, hanem időnként el kéne. Azzal nem értek egyet, hogy van olyan ember, akinek jó a szürke rutin. Akiknek jó, azokat már bizonyára legyőzött vagy Villő, vagy Ménrót, vagy mindkettő, és már mindegy. Az biztos, hogy Domán világa sok esetben egyedi, de érdekes keveréke a már meglévő képzeletbeli lényeknek is. Például a megfelelő fehérlő, a nap- hold jelképek, a boszorkányok és vajákosok a magyar mondavilág elemei is sejtetik, de fellelhető (talán WOW játékból?) a már itt- ott elképzelt félig ember félig állat lények sokasága is. (Ez is visszanyúlik az ősi hiedelemvilágig, ami tök jó.)
Összességében egy kissé horrorisztikus, sok esetben (számomra kissé nagymértékben) akció dús, de végig egy nagyon sorétű világot elénk táró, történetét és minket is jól vezető történetez olvashatunk, ami az első tétova lépésektől élvezhető, és a belső világban már- már olvastatja magát.
Vannak- e hibái? Persze, hogy vannak. Szoktam mondani, hogy minden történetnek vannak hibái, csak van, ami elfeledteti, vagy elfedi a történet élvezete mögött. Ez a könyv számomra ilyen. Ritkán gondolkodtam el jelentéktelen apróságokon és akkor is olyanokon, ami a történet természetéből eredt, csak olyanon, amit az író szándékozott velem elgondolkodtatni.
Ez számomra cseppet sem rontotta az olvasási élményt, de nem felejtettem el. 1.) Hat darab elgépelést találtam a történetben. 517 oldalban én ezt képes vagyok megbocsátani. 2.) Amit egy kicsit nehezebben emésztettem meg, hogy nem fejtette ki jobban a regény három nagy részének címadását, a tükör előtt, a tükör mögött és a tükör meghasad részeket (és hogy a három nagy rész nem jelenik meg a tartalomjegyzékben). Ezt azért tudom megbocsátani, mert volt egy jelenet, amit a történet, amit újra átgondolva úgy érzem, hogy megértettem, mondjuk úgy, hogy újabb jelentésére bukkantam és szeretem, ha ilyen kis kincseket találok a történetben, amit csak azok találhatnak meg, akik valóban foglalkoznak vele, nem csak átrágják magukat rajta, aztán visszadobják a könyvespolcra. 3.) Domán annyira pipogya, hogy az már az életképtelen kategória. Idegesítő karakter, de sajnos pont ettől hiteles. Annyira a közember, akinek annyi önbizalma sincs, mint egy marék molylepkének, hogy az valami félelmetes. Ezt pont ezért tudom neki megbocsátani, mert annyira élethelyzet közeli sajnos. Sosem áll neki hősködni, mindig inkább kétszer elszámol tízig, félelemből cselekszik, vagy kerül ki dolgokat. És azért a történet végére látszott némi fejlődés, ami nem volt az a fellengzős elszállás de nem volt az a tutyi- mutyi sem, aki inkább arra fordítja az energiáit, hogy megmagyarázza magának, miért nem cselekszik. 4.) A Hullám használata. Igen, ezt elsőre csodálatosnak gondoltam, a kreatív elme képzelőereje, az elképzelt dolgok materializálása, de aztán a végig úgy éreztem, hogy nem használja eléggé vagy jól, vagy kellően. Meg az, hogy ez utolsó csatában jut eszébe három aranykörte után, hogy lehet- e túladagolni a körtét, miközben előtte, edzések közben, felevett egy kiskertnyi adagot, kicsit túlzás volt. Meg értem, hogy tanulni kell a felhasznált energia és idő mennyiséget, de aránytalanul soknak éreztem az varázslást az elején és kevésnek a varázserő nem harcra használását a végén. De ez persze egyéni ízlés dolga, hogy ki mit kezdene a hullámenergia hatalmával, én tuti nem ezt tartottam volna fontosnak. És tény az is, hogy az ember egyenetlenül fejlődik, és amit nem ismer teljesen, azt ok nélkül is tartalékolja, ezért nem rontott az élményen összességében ez sem.
Összességében elmondhatom, hogy 500 oldalnyi élményt kaptam, és nagyon kevés dologba tudok belekötni, úgyhogy egyik legjobb olvasmányai egyikévé avanzsált a könyv. Kell egy kis ülepedés az következő előtt, már ami a gyomorforgató részeket illeti, mert az van benne. A szó szerinti vérfürdő. De mindenképpen meg fogom szeretni és el fogom olvasni a folytatást is. És ez is plusz pont, hogy szinte egyáltalán nem utal a következő regényre, nem akarja eladni, én így teljesnek és befejezettnek érzem, vagyis aki csak ezt az egyet olvassa is, az is elég, de aki még tovább akar merülni ebben a világban / és saját tudatának vizsgálatában, annak van rá még lehetősége, ami még egy plusz pont!

Ja, és tényleg SZIGORÚAN CSAK FELNŐTTEKNEK!!! De tényleg!

Pillanatnyi elmezavar más szemmel

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés