Egy nagyon kedves ismerősöm ajánlotta ezt a végtelenül egyszerűnek tűnő kisregényt, mint a kedvencét, és valamiért elég szkeptikusan álltam hozzá. Régi is volt, fura is, meg a címe sem tetszett. Aztán földre terített és letaglózott a könyv, minden túlzás nélkül. Most kritika helyett egy elemzést hoztam, hiszen ezen a történeten nincs mit kritizálni, csak megismerni lehet, minél mélyebben, annál többet ért belőle az ember. És nehéz állást foglalni, hiszen Henrik, a főszereplő is érthető, vele is lehet azonosulni, és a „magamfajtának” a baráttal, Konráddal is könnyedén megy. Igen, nyugodt szívvel mondom ki, hogy barátok voltak, mert minden szörnyűség és indulat ellenére, amit megtudunk, kimondhatjuk, hogy igaz barátok, a szörnyűségek túlélése után, talán még jobban.

A Litera így fogalmazza meg a történetet röviden: A történet, amely egy éjszakába sűrített nagymonológ keretein belül játszódik, egy barátság és egy szerelem analízise…

Én így fogalmaznám meg: Egy 75 éves nemesnek született tábornok 41 év magány után szembenéz a régi barátjával és ezen keresztül saját sorsával.

A könyvet 1944-ben adták ki, vagyis még tartott a második világháború. Ezt szerepelteti is a könyvben az író, hogy zajlik a nagyháború, a barátja mégis keresztül jött Európán, hogy még egyszer utoljára szembenézzen a barátjával. Sőt benne van az is, hogy Henriket, a főszereplőt, már nem érdeklik a világ történései, már nem tudnak rá hatni. Ő már megvívta a csatáit. És még egy fontos momentum, hogy Konrád, a rég nem látott barát kimondja, hogy ez már egy másik világ, ehhez már nincs köze. Ez még ugyanaz a háború, újabb fellobbanása, állapítja meg az író. És igaza is volt, hiszen a párizskörnyéki békeszerződések következtében alakultak ki bizonyos erőviszonyok és helyzetek. Henrik is nyomatékosan mondja „Új világrendek megsemmisítik az életformát, melyben születtem, a amelyben éltem, forrongó és támadó erők megölhetnek, elvehetik a szabadásomat és életemet. Mindez közömbös. Ami fontos, hogy én nem alkuszom a világgal, melyet megismertem és kizártam az életemből.”

A könyv akkor nem vált elterjedté. Márai Sándor 1989-es halála után viszont az 1999-es Nagy Könyvhéten, megválasztották a legjobb könyvnek. Tehát maga a könyv második reneszánszát éli, és ez a diadalmenet még talán máig is tart. 2005-ben filmet készítettek belőle. Érettségi tétel lett. Persze ez a tény egyszerre diadal és bukás is, hiszen a fiatalok többsége mindent utál, ami kötelező, viszont így akarva, akaratlanul megismerik a történetet. Ami egyébként nagyszerű történet, ha levesszük róla az unalmas, mert kötelező és nem érdekel maszkot.

Miben rejlik a zsenialitása? Egyrészt képet ad egy régi világrendről, ami elveszett az első világháborúval együtt. Még egy utolsó felvillanásra láthatjuk a rangtól, érdemektől és vagyontól pökhendi, inasokkal és szolgákkal körülzsongott nemes életét. Ez az élet egyébként javarészt nem különbözik bármelyik életunt öregember magányba zárkózott életétől. Sőt, Henrik háborús hős is, ami külön tekintélyt ad neki. A monarchia utolsó őszinte híve, akinek a vérébe ivódott a hűség, tisztesség és becsület. Ellenpólusa egy lengyel származású végletekig elszegényedett báró, aki gyűlöli, hogy a szülei nélkülözés árán is rangjához méltóan katonának nevelik, és inkább eladják az utolsó mozdítható tárgyat a házukban, éheznek és fáznak, csak ne látsszon a fiúkon, hogy nélkülöznek. És ő, bármennyire gyűlöli ezt a képmutatást, nem tud ellene tenni semmit, az életével tartozik a szüleinek. Szembeáll a két barát képében a régi világrend híve és gyűlölője. Mindezt úgy teszi, hogy az az ember, aki nem lát a dolgok szimbolikája mögé, az is megtalálja a maga igazságtartalmát, és az is belevesszen a történetbe. Így lehet az egyébként a hazát védelmező szemlélet és a hazát elhagyó, elmenekülő szemlélet összecsapásának találkozója a monarchia, – akit Krisztina képvisel- felett érzett mély gyász történetéből egy olyan történet, ahol két öregember vívja egymással a vesztett csatát élete értelme felett. Kinek volt igaza? Nem számít. Mindketten magányosan éltek, elvesztették mindketten, ami fontos volt nekik. Ezt megértve lesz ez a történet a mai szemmel is tanulságos történet, aminek minden második sora idézni való bölcsesség.

Úgy döntöttem ezeken a bölcsességeken keresztül mutatom be a történetet, hiszen ettől zamatos és élettel teli most is ez a történet. Az tudni kell, hogy a könyv első 31%-a, csak a főszereplő belső monológja, emlékei, látszólag jelentéktelennek tűnő múltbéli elemek, és a történet szálai, titkai lassan tárulnak elénk, de a nyomok már az első sortól megjelennek. A középső részben van némi párbeszéd, de a könyv utolsó része szintén Henrik monológja, de ezt már Konrádnak mondja, és azzal hogy hangosan gondolkodik, már nyomatékot ad neki. Tehát, aki nem figyelmesen és türelmesen olvassa, az hamar elunja és leteszi. A történet értelme és zsenialitása szó szerint az utolsó sorokban van, ahol összefutnak a jelentéktelen szálak.

Henrik a kastélya magányába zárkózva éli le az életét, a régi fényűzés körülveszi ugyan, de már körbefonta az enyészet. A gyönyörű kilátást zsalukkal elzárva üldögél a sötétben naphosszat, és töpreng az életén, ez a napi rutin. Ám most egy kicsit más, hiszen kap egy levelet, ami felvillanyozza. Sejtjük, hogy amiatt izgatott, de nem tudjuk még, hogy miért. Aztán körvonalazódik, hogy aki vár egykor nagyon fontos barátja volt, legfőbb bizalmasa, olyan barát, aki nagyon ritkán adatik az életben, az igaz barát, akivel olyan erős a kötelék, akár a testvérek között, sőt, még az is kevés, sokkal inkább, mint az ikertestvérek között. „Barátságuk oly komoly és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól.” 1899 június 2. a vadászat napja, ami mindent megváltoztatott. De aztán egy nap, 41 és év 43 nap után lehetősége van újra látni a barátot, akinek a fogadására baljósló nyugalommal, és körülményesen készül 1940 augusztus 14.-én. Már várta őt, és a filmben itt eltér a történet a könyvtől, a filmben megkérdezi az vadász, akit a barátért küldenek, hogy vadászatra készül-e, mire Henrik kijelenti, hogy „igen, vadászat lesz”. A könyvben viszont nincsenek indulatok, nem tűnik olyan rendkívüli eseménynek ez a baráti látogatás.

Megjelenik egy nagyon ellentmondásos szereplő a történet elején, a szolgáló, Nini, aki 16 évesen szült, de a magzata nem maradt életben, az apja elzavarta otthonról, ezért befogadták a kastélyba, mint szoptatós dajka, és az elmúlt 75 évben mindig ott volt Henriknek. Az ő szerepe a legkülönösebben alakul, mert az első pillanatban látni, hogy anyja helyett anyja volt, de később kiderül, hogy barátja is, legfőbb bizalmasa, aki mindent tud róla, és a történet zárásaként a könyvben, Nini megcsókolja Henriket, de sem a csók helyéről, sem a csók jelentéséről nem tudunk meg többet. Talán Nini volt az elvesztett anya, barát és feleség egy személyben. A film ezt a szálat el is hagyta, és a 91 éves Ninit egy szolgalelkű, egyszerű embernek, és az igazság hangjának mutatja. Márai a hetvenes években írt egy színdarabot, amiből Ninit teljesen kihagyta, helyette egy Inast tett a történetbe. Nini szerepe és a szimbolikában betöltött helye az egyetlen, ami nem tisztult ki számomra. Talán ő jelképezi az anyaföldet, ami nem veszik el soha, él, de ki tudja, mi tartja életben, szolgálja a gazdáját, de nem tudni, hogy képes még rá, anyaként óvja, és vigasz a magányában.

Nini megmondta előre még gyerekkorukban, hogy egy nap elmegy majd a kincsként rejtegetett barát, Konrád, és akkor nagyon fog szenvedni. Henrik anyja, aki maga is más volt, és egykor rejtélyes kapcsolat fűzte apja egykori barátjához, a királyhoz, erre ezt feleli: „Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.” Ha a szövegkörnyezetéből kiragadjuk ezt a mondatot, nemcsak hogy veszít funkcióiból, hanem még további értelmeket kap. Ezekért a mondatokért vált remekművé, és mondd többet egy átlagos történetnél ez a könyv.

A barátok közötti hatalmas különbséget, amitől igazán különböztek, azt a zenével érzékelteti az író. Henrik a katonamuzsika, és a tánczene, a cigányzene, ami jókedvet hoz, ami megmozgatja az embert. Ezeknek a zenéknek egyszerű funkciója van, nincsenek mélyebb tartalmai, nincsenek titkai. Konrád ezzel szemben az a zene, amit zeneszerzők adnak elő koncerttermekben, zongoraesteken, aminek mély, komoly tartalma, titka van. Konrád egyébként Chopin távoli rokona is, és a zenét is gész testével hallja. Ez a fajta zene az, amit Henrik sosem értett meg, és egyszerre csodálta azokat, akiknek ez a zene megszólal, másrészt meg fél is tőle. Hiszen ilyen zene mozgatta az anyját is, és a feleségét is, Krisztinát, és ez tőlük is elválasztotta, emiatt őket sem értette. Sokat emleget egy estét, amikor szembesült ezzel a különbözőséggel, amikor a látogatóba érkezett ifjú és Henrik anyja négykezest játszottak (polonéz- fantázia) a zongorán. „… anyja és Konrád testében történik most valami. Mintha a zene lázadása felemelte volna a bútorokat, mintha a súlyos selyemfüggönyöket meglobogtatná egy erő az ablak mögött, mintha… minden élni kezdene… mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni.” Ez a zene, ez maga a sors, ami veszélyes. Henrikre nézve is veszélyes, hiszen az anyja is és a barátja is a végzete felé sodorják. Elszabadultak az erők a világban, ők ketten felszabadítottak valamit, és ő ettől félni kezdett. Az apa sokat mondóan megjegyezte: „Konrádból sosem lesz igazi katona…. Mert másféle ember.” Erre a különös másságra erre vezet vissza mindent. Nem számítanak a világban a vallások, rasszok, politikai ellentétek, minden konfliktus a világon a Henrik féle emberek és a mások közötti feszültségből adódnak. Ha belegondolunk ebbe, amekkora őrültség, akár még igaz is lehet.

A hatalom is élesen megjelenik a történetben. Konrádnak nincs hatalmas, Henriknek pedig túl sok van. Konrád nem tudott uralkodni a saját sorsán, életén, vágyain, szerelmén, barátján, ezért elmenekült, míg Henrik úgy érezte, hogy az egész világ az övé, őt mindenki szereti és semmi nem lehetetlen. „ Minden emberi hatalomban van egy kevés finom és alig érezhető megvetés azok iránt, akik fölött uralkodunk. Emberi lelkek fölött csak akkor tudunk teljesen uralkodni, ha megismerjük, megértjük és nagyon tapintatosan megvetjük azokat, akik kénytelenek megadni magukat.” Felötlik bennem, hogy nem volt- e önmagában az Konrád bűne, hogy nem fogadta el Henrik hatalmát? Hogy rajta nem tudott uralkodni Henrik, hogy nem fogadta el a vagyonát, mert gőgös volt. Azért ment el, hogy megteremtse a saját gazdagságát, és hatalmát, ne szolgáljon? Mert ez történt, hiszen ezért ment pont a trópusokra, hogy saját uradalmat építsen fel.

Az egyetlen, amiből ebben a pillanatban sejthetjük, hogy Krisztina kulcsfigura a történetben az, hogy a dajka azt mondja, amikor megékezett a vendég: „Mikor Krisztina haldoklott, téged hívott…. Itt voltál, és mégsem voltál itt.” Hogy miért nem mondta ezt előbb Nini, hogy miért várt ezzel 33 évet, azt nem tudni. A filmben Henrik sokáig megpróbálja elhitetni Konráddal, hogy Krisztina él, és hamarosan csatlakozik majd hozzájuk. A könyvben rövid közjáték után közli, hogy 8 évvel azután, hogy Konrád elment, a felesége meghalt.

Amikor megérkezik Konrád, nem tűnik feszültnek a légkör. Óvatosan méregetik egymást, és nincsenek nagy baráti gesztusok és ölelkezések, de úgy érződik, mintha valóban barátok lennének, és akármi történt mindketten belenyugodtak, mert már nem számít. Néha felbukkan egy- egy kisebb indulat és jelen van egy titkos várakozás, de alapvetően nyugodt, igéző a hangulat. Mint a vadászaton, ahogy a vadról ír, aki érzi, hogy célba veszik, mégsem mozdul, mert a sorsunk, akármilyen veszélyes is, megigéz minket.

A történet végig a barátság mibenlétére és nyomatékára helyezi a hangsúlyt. „Jó lenne tudni,… van e egyáltalán barátság… Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért…” „A barátság természetesen más, mint a beteges hajlamú emberek dolga, akik az egyneműeknél keresnek valamilyen torz kielégülést. A barátság Eroszának nem kell test, inkább zavarja, mint izgatja. De mégis Erosz. Minden szeretet, minden emberi kapcsolat alján Erosz él.” Ezt kimondani, hogy minden jó érzés a világon egyfajta szerelem, nagy dolog. És valóban az az érzése az embernek, hogy a barátját, mint egyfajta szerelmet várta, de nem testi szerelem, hanem egy sokkal magasabb rendű, tiszta szerelem. A barátság testi vágy nélküli szerelem. Erről elmélkedik. Platón is beszél erről, azt mondja. És az állatok közötti barátság részletezésénél egyértelműen kimondja, hogy egyértelműen a barátság ad tartást és lényeget az embernek, a rang és vagyon nem számít barátok között, mert a barátság arról szól, hogy mindent megosztanak, mindenben segítik egymást. „Mint a szerelmes, úgy a barát sem várhat jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgáltatásokat, nem látja valószerűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel.” „S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban, … Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot…s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni?” Ezekkel a szavakkal felmenti az össze bűn alól a barátság oltárán áldozva Konrádot, de itt még nem is tudjuk, hogy milyen súlyos bűnei vannak. Henrik tudja, és megbocsát neki.

Az igazság és a valóság is érdekes ellentétbe kerül. Henrik ismeri a valóságot, de az igazságot akarja tudni. „…a tények néha csak szánalmas következmények. Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék.” „Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem igazság. Mindig csak következmény…” Ha ezeket az elgondolkodtató igazságokat egy kicsit elvonatkoztatjuk, és a háborús tettekre vezetjük vissza, még erősebben hat, kicsit még abba is belegondolunk, hogy a visszatérő katonákat hogyan lehet barátként fogadni, azok után, hogy tettek, amit tenniük kellett, és nem azonosítani a tetteikkel, vagy talán egy országot megítélni az alapján, hogy milyen lépéseket tett egy háborúban.

Henrik kimondja kereken, hogy Konrád elszökött, az élet, a háború és minden elől. Konrád szerint nem szökött el, nem hagyott maga után semmilyen elvarratlan szálat, lemondott a rangjáról és hátrahagyott mindent. Még állampolgárságot is váltott. Új utakat keresett magának, mert itt nem volt helye, és ezért „érthető” volt, hogy nem vesz részt a háborúban újdonsült angolként a sajátjai ellen. Pedig otthon számítottak rá, Henrik azt hitte, hogy a háborúban ott lesz mellette. Aztán a tábornok elkezdi pedzegetni azt, hogy miért szökhetett el. „Gyűlöltél.” állapítja meg. Túl népszerű, gazdag és magabiztos volt, aki süket és vak volt Konrád és a világ bajaira, ami miatt Konrád meggyűlölte a szobája magányában keseregve. Konrád kizárta Henriket az életéből, a saját belső kis szférájából, mert úgy érezte, hogy nem érti meg barátja. Az eltűnése reggelén meglátogatta Henrik a lakásán, ahova őt sosem hívta el. Gyönyörű kis zug volt, művészi, finom, mégsem mutatta meg a legjobb barátjának. Ez fájt neki. „Megértettem, hogy titokban építetted ezt a remekművet, … ezt a különös otthont, ahol magadnak és a művészetednek éltél.” De a saját bűnének érezte: „…talán nem lehet a gazdagságot megbocsátani.”

A monológokat olykor megtöri, mindegy felkeltve a beszélgetőtársa figyelmét, általában bocsánatot kér, vagy magyarázkodik a mondatai miatt, kifejezi, hogy nem akarja megbántani őt. Azt feleli erre egyszer Konrád, hogy a szavakon nem múlik semmi. „Nem múlik semmi a szavakon? Nem merném ezt ilyen határozottan kimondani. Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember… ” „Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem, számít mit mond közben.” „…ki vagy? … Mit akartál igazán? … Mit tudtál igazán? … Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva? Ezek a kérdések.”

Amikor már azt hisszük, hogy tudjuk, hogy mi volt a valódi ellenszenv oka, elkezd beszélni Henrik a vadászatról. A vadászat rituáléjáról, hogy mitől szerette szenvedélyesen. „Emberek vagyunk, életünk parancsa, hogy öljünk.” Ez egyfajta fenyegetés, ami először villant fel agressziót, ám ezt is nyugodt szövegkörnyezetben, mintha egy mesét mesélne. És egyben ítélet az emberek embersége felett is. „… mintha az ölés forró, jó dolog lenne, olyan, mint a csók.” „Különös a magyar nyelvben, összecseng és egymásból következik ez a két szó: ölés és ölelés…” A vér nem szennyes dolog, „A legnemesebb anyag a világon, s mikor az ember valami nagyot, kimondhatatlant akar mondani Istenének, minden időkben vérrel áldozott neki.” „ A végzet nem véletlen és nem baleset, hanem kiszámíthatatlan és nehezen érthető összefüggések egyik természetes következménye.”

Mielőtt felfedi a nagy bűntényt, először felmenti. Ez a mondat számomra különösen erős hatással volt. Nem hibás Konrád, mert mást volt, és ezt nem fogadta el. „Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet sújthat. Vágy másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet az emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.” És akkor elmeséli, hogy 22 év barátság után, amikor együtt mentek vadászni, találtak egy szarvast, akkor hallotta, hogy barátja mögötte felhúzza a fegyverét, és érzi, hogy rácéloz. A vád elhangzása után egy pillanatig sem lankad a vágyunk arra, hogy Konrád megszólaljon, cáfoljon, vagy bevalljon mindent, de amikor megtenné, akkor Henrik közbevág, hogy nem kell válaszolnia, mert biztosan tudja, hogy így volt. Átgondolta a részleteket, és alaposan kinyomozta belőlük, hogy ez történt. Kicsit olyan, mintha Konrád élete bűneinek megvallását könnyítené meg Henrik, talán még hálás is, hogy kimondja más helyette a szavakat. De ezzel bennünk marad a kétség is, hogy vajon tévedett-e Henrik valamiben. De ha tévedett, akkor Konrád miért nem védte meg magát? Így feltételezzük, hogy minden így történhetett.

Még nincs vége a titkok sorának. Aznap este eljött Konrád a vacsorára. Az utolsó közös vacsorára, amit pontosan le akart utánozni Henrik azon az estén, amikor újra eljön hozzá. A kék gyertyák az asztalon, a nagyteremben terített vacsora, Krisztinával, ahogy előtte majdnem mindig. És megelevenedik Krisztina Henrik emlékezetében. Visszaidézi, hogy a vacsora előtt, amikor meglátta a férjét, halálra rémült, és az épp olyan volt, mint amíg várta, hogy meghúzza a barátja a ravaszt. A könyv, amit aznap olvasott a trópusokról szólt. És aznap este kizárták a beszélgetésből Henriket, és csak a trópusokról beszéltek, arról, hogy tudna- e Krisztina ott élni. Másnap hajnalban Konrád elment. És Henrik várt, és mindent kibírt, hogy egyszer újra leüljön vele és megtudja az igazságot. „Úgy látszik, az ember mindent kibír, addig a határig, amíg célja van az életnek.” Mindketten azért vannak még életben, hogy itt legyenek, és most, hogy találkoztak, már nem sokáig élhetnek még. És elégedetten meséli el azt is, ahogyan Krisztina belépett a lakásba aznap reggel, majd csalódva közli: „Elszökött… Gyáva volt…” és Henrik rájön, hogy nem először jár itt.

A filmben párbaj bontakozik ki, az indulat a tetőfokára hág, míg a könyvben egy kint tomboló vihar, villámokkal és áramszünettel jelképezi a köztük lezajló feszültséget. A filmben Nini választja szét őket, a könyvben viszont Nini nem is találkozik Konráddal.

Kiderül, hogy amikor Krisztina elmegy ebből a lakásból, akkor látja utoljára Henrik is a feleségét. Amikor rájön, hogy megcsalták, akkor kezdetben kérdőre akarta vonni az asszonyt, talán megölni is képes lett volna, de ő nem jött haza. Aztán dacosan leköltözött a vadászlakba, és sosem nézett felé többé. Felesége 8 évvel később „úgy határozott”, hogy meghal, és már holtan látta viszont. A filmben ki is mondja Henrik, hogy már nem kellett neki a nő, el is vihette volna akár, el is vehette volna. A harag és az önvád súlya után bármit megtett volna érte. Mert bölcsen látja ebben a történetben a saját felelősségét is. „Mert az emberrel nem csak történnek a dolgok… az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, magához hívja, nem engedi el azt, aminek meg kell történni.” „Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik a lényéből, jelleméből.”

Konrád nem szól, nem tagad egy pillantással sem. De előkerül egy sárga füzet, amibe beleolvashatott volna már, mert le volt benne írva minden igazság. Henrik Konráddal együtt akarta elolvasni, de amikor Konrád nem volt kíváncsi a tartalmába, behajította a tűzbe. Talán nem is akarta a tudni az igazságot, talán túl fontosak voltak neki ezek az emberek, akik a végzete felé sodorták, és ezért nem számított az igazság. Megbocsátott nekik, és szánta a magányában meghalt gyönyörű feleségét, és a trópusokon szenvedő barátját, akik miatta nem lehettek boldogok, és akik miatt ő nem lehetett boldog.

A végén, amikor Konrád távozni készül, és a gyertyák már csonkig égtek, hiszen az egész éjszakát átbeszélgették, (illetve átbeszélte Henrik), ezt mondta: „Mi ketten túléltük ezt a nőt… Túléltük gyáván vagy vakon, sértődötten vagy okosan, túléltük ez tény. S nem gondolod, hogy erre okunk volt?” „…hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon átjárja szívünket, lelkünket, testünket, s aztán örökké ég, a halálig? … S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába?” Erre az egyre felel Konrád. „Miért kérdezel?… Tudod, hogy így van.”

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés