Úgy tettem le ezt a könyvet, hogy elégedett voltam. Mi több elragadtatott.

Kezdetben sok mindentől féltem, bevallom. Hiszen kezdő író könyve, blog volt, és ez szívügyem és még ezer dolog nyomasztott. Féltem, hogy nem tud igazán mit kezdeni az író a „prozoizével”, csak egy romantikus történet mellékszála lesz. Nem így lett. Aggódtam, hogy a névválasztás enyhe túlzás, ahogy a kémiamániás apuka is. Nem így lett. Rettegtem, hogy a szerelmi háromszög unalmas és kiszámítható lesz, és ez lesz a könyv központi szála. Nem így lett. A sok aggodalmam ellenére majdnem a legjobb monodráma volt, amit valaha olvastam. A zseniálisan nem klisés körmondatok és kifejezések, az emberközeliség, a valóságosság adta az utolsó lökést a szerethetőség felé. Imádtam, és egy percet sem bántam meg, amit az olvasásával töltöttem. Meg merem kockáztatni, hogy az egyik legjobb magyar regény, amit olvastam. Minden a helyén van és tökéletes arányban.

Az külön öröm, hogy egy blogger ért el ilyen sikereket. Emlékszem még a blogra, ami még nem volt ilyen kiforrott, de érezni lehetett benne, hogy jó történet lesz. Persze a félelmeim talán a szakbarbárságom miatt már akkor is felmerültek, hiszen a jó történetet még pontos recepttel sem lehet garantálni, ha nem elég gyakorlott szakács az ember. Én már csak tudom, hogy egy receptet pontosan követve sem ugyanolyan szép ételt kapunk, mint, ami a képen van. Szóval vastaps jár egy olyan kezdő szakácsnak, aki ilyen tökéletesen elkészíti. És Árszintye Erika ilyen szakács. Fogta az alapanyagokat, tökéletesre gyúrta és még feldobta a saját spéci fűszereivel és tálalási technikájával is, mint a nagyok.

Amikor Céziumot megismerjük, akkor az ostoba szó jut róla eszünkbe. Aztán ahogy halad előre a történet magunkat érezzük ostobának, hogy ítélkeztünk felette. Később megtudhatjuk, hogy a döntései és az érzései igenis helyénvalóak és érthetőek, csak meg kell érteni őket. A srác nem volt olyan érzéketlen, mint azt gondoltuk, és egyáltalán nem csak a testi vágy hajtotta, az adott pillanatokban érthetetlen viselkedése pedig ha egyenként nem is, de összességében nézve nagyon is jellem és érzelem dúsak voltak. Szóval mégiscsak helyes volt az értékítélete és a tettei.

Mit ne mondjak, tökéletesen érzékeltette az író magát a betegséget, amiben valószínűleg nem szenved. (Bár ki tudja.) Tökéletesen át lehet érezni a kétségbeesést, a kínos helyzeteket, a belső konfliktusokat, és mindez a legvégéig kitart mindig új és érdekes formában. A betegség ugyan a vezető fonal, de korántsem köré szövődik a történet, hanem… és sosem gondoltam, hogy ezt egyszer pozitívnak látom majd… az ember körül. És ez az ember mindig kissé indulatos, temperamentumos, mély érzésű marad, akinek csak egy a sok gondja közül az, hogy még prozopagnóziás is. Nem a betegség határozza meg az embert, csak kellően megbonyolítja az életét. És ez egy óriási pozitív üzenet. Ráadásul nem ez az egyetlen.

Az indokolatlannak tűnt szerelmi túlcsavar végül igenis indokolttá vált, ráadásul szintén előnyös üzenetet hoz magával. A szerelem nem a legfontosabb az életünkben, nem ez határozza meg, hogy milyenek vagyunk és nem is szabad hagynunk ezt. A szülők civódása is pontosan ezt tükrözte. És az, hogy ez a civódás hogyan hatott a tinilányra, az még inkább kifejezte a dolgot. Ebben a sokrétű üzenetben van a történetvezetés zsenialitása. Annyi féleképpen közelíthetünk a történethez és mégis minden oldalról választ kapunk a kérdésünkre az egész történettel, és ez megdöbbentő.

A nyár szimbolikája tetszett a legjobban. Az egész történet nyáron játszódik, leszámítva a legvégső pár oldalt. Mégis a nyár jelentése külön értelmet nyert. Hiszen a nyár jelenti Cézi számára a balesetet, a megbántottságot is. De ott nyert vigaszra és támaszra is. Szóval a nyár a szemeidben az élet, annak teljes spektrumában. Különösen abban a megvilágosításban, hogy a halál több ponton kísért, Cézi egyszer szándéktalanul, kétszer szándékosan kacérkodott vele, és nem ő volt az egyetlen. De az életet kereste, a nyarat, és meg is találta.

Kristóf egyébként kiemelendően élethű karakter. Én teljesen úgy érzem, hogy megismertem, még úgy is, hogy nem voltak hosszas leíró részek róla. Egy kissé konzervatív srácnak jellemezném, aki befolyásolható, és nem hajlandó igazán felnőni. Ebből a szempontból tökéletesen lehet érteni a függőségét, és azt, hogy miért ad rá Cézi gyógyírt. De vannak olyan tulajdonságai is, ami miatt még színesebbé válik, például a hagyománytisztelet, a házasság intézményének tisztelete, az empátiája, és a tettre készsége, ami a kocsma megmentésénél villantott fel. És ismerjük a rossztulajdonságait is, ami még élethűbbé teszi, indulatos, sértődékeny és mélyen megbántódik.

A főszereplőt is kifejező módon lehet megismerni. A legjobban a pszichológusának rajzolt virág érteti meg az olvasóval, hogy milyen is ő és mit miért tesz, hogy miért mondják rá, hogy temperamentumos, és arra is választ kapunk, hogy mi benne a vonzó. Rózsa túl sok tövissel. Bántásokkal és közönnyel, no meg egy nagy adag ellenszenvvel veszi körbe magát. Hogy ennek ellenére mégis van, aki szereti, az a belső bájának és szépségének köszönhető, hogy sejthető az, hogy belül nem ilyen. És külön örömmel töltött el, hogy kihangsúlyozza, a történet nem Cézi életének kezdete. Ezeket a töviseket nem Milán és az ő elutasítása, vagy a betegség okozta. A történet nem a balesettel kezdődik, hanem a születésével, sőt a születése előtt, és a gondjai sem a betegséggel vagy a szerelme elvesztésével. Nem történt más a történetben a lánnyal, csak megbirkózott egy kórral, és a legtöbb tünetet egyáltalán nem az arcvakság okozta, hanem sokkal mélyebb gyökerű és természetű dolgok.

Ez az a történet, ami a feléig középszerűnek tűnik, aztán csak a végeláthatatlan indokolatlan bonyodalom tetőzés látható, amit érthetetlennek tűnő reakciók követnek magában rejti a veszélyt, hogy az olvasók lerakják, megunják, nem értik és ezért nem hagyják kiteljesedni. De aztán jön a finálé, ami szépen felfűzi az egyes elemeket egy selyemszalagra, és a végeredményből egy kész kis csodát varázsol. Tökéletes munka, én azt mondom!

Amikor arra gondolok, hogy már megint én látom csak más szemmel a világot, és hogy másoknak ez a könyv fele ennyire sem tetszene, akkor elkedvtelenedek. De most arra gondolok, hogy tényleg ilyen hülye vagyok? Pont mint Cézi. Félreismerte önmagát és a környezetét, ezért szenvedett olyan sokat, de kellett az az út, amin felvállalja és megszeresse magát. Én is így érzek most. Miért kéne szégyellnem magam, hiszen én én vagyok, a véleményem fontos, a látásmódon egyszerre egyedi és mégis találkozik máséval, hiszen ennek a könyvnek az írója is érti és meg is ragadja ezt a fajta látásmódot. A probléma csak a fejemben létezik, ahogy Cézinek is, és ahogy a világon számtalan embernek is. És el kell fogadnunk és meg kell szeretnünk azt, akik vagyunk. Helyettünk nem teszi meg egy Milán vagy Kristóf vagy Kitti sem. Viszont ha mi szeretjük és elfogadjuk magunkat, akkor megtaláljuk azokat is, akik szeretni tudnak minket.

A könyv számomra legfontosabb mondata nekem sokat jelentett, és ezzel zárnám a gondolatmenetemet: „Talán csak az addig haloványan létező, de mindig meglévő érzések valódivá tétele hiányzott.”

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés