Ez az egyik legtöbbet foglalkoztatott könyv és film az életemben, amiről nagyon nehéz volt kritikát írnom.

Már 2016 októberében elolvastam a könyvet, imádtam, oda voltam érte és minden, ami kell. Aztán a kritika írás előtt megnéztem a filmet. Hiba volt. De akkor még mindig imádtam. Aztán elolvastam néhány kritikát róla, az még nagyobb hiba volt. Majd másfél évig nem tudtam a történettel magammal mit kezdeni benne. De most pontot teszek ennek a belső csatározásnak a végére.

A Papírvárosok cím különösen erős érzelmi töltetet jelent számomra, mert a Blogger Irományok Projekt csapatában ez volt az egyik cím, amire novellapályázatot írtunk ki és ebben a kategóriában született az én személyes kedvencem is.

A történet írója előző művét, a Csillagainkban a hibát szintén szerettem. Úgyhogy alapvetően pozitív hangulattal álltam neki a történetnek. És nem csalódtam. A kicsit töketlen és minden kicsapongástól mentes srác szerelmét egy olyan lányba, aki egy számára teljesen más világot jelentett, aranyosnak és felnőttek számára is példaértékűnek éreztem. A film nagyon szépen kiegyensúlyozza a könyvbeli töketlenséget és ott egy kicsit használhatóbb embert formáltak belőle, ez nagyjából a film legnagyobb pozitívuma: érthetőbbé és felesleges dolgoktól mentessé tették a történetet.

De mik ezek a bizonyos felesleges dolgok? Az elején megjelenő hulla és a hozzá kapcsolódó számtalan kérdés. Ezek olyan belső utak, amik érdekessé tették a történetet. Miért lesz valaki öngyilkos, hogy jut el valaki oda, hogy egy parkban vessen véget az életének, miért nem hagy búcsúüzenetet, mit mondanak róla utólag, mennyire érdekli vagy nem érdekli ez az embereket, és mit fog ebből fel egy gyerek?

Aztán ott van a főszereplő lány mindent elemző kutatása, ami nagyon is hiányzott a filmből. A rejtély utáni szüntelen vágya, a megismerés szikráinak követése.

Mondhatnánk azt is, hogy ez egy olyan embertípus szerelme, akinek elég a szürke hétköznapi élet, és egy olyané, akinek nem. Margo válik a szemmé, amin keresztül a srác látni tud egy olyan világot, amitől ő fél, amit nem ismer és igazából neki nem is kell. Ez olyan, mint nézni valami természettudományos filmet az ágyból, érdekes, de az éltünket nem áldoznánk rá, hogy saját magunk tapasztaljuk és lássuk.

Egy kicsit Margo vagyok és sajnálni kezdtem azokat, akik nem értenek meg, akik nem követnek soha. Átgondoltam, hogy volt nekem is olyan ember az életemben, aki egy ideig kutatott, talán valami meg is ragadta bennem, aztán visszafordult.

Aztán rájöttem, hogy én vagyok Quentin Jacobsen is, a főhős, a gyáva és kényelmes fiú, akinek jó ott a két dimenziós életében lenni, gyűjteni a papírházra a papírautóra és a papírgyerekekre. Nem minden után akarok én sem örökké menni és nem akarom én sem a saját bőrömön tapasztalni más sorsát.

A két szereplő én vagyok, talán hangulattól függően mikor melyik. Talán Margo is megszelídül egyszer, vagy Quentin is bevadul egyszer, ezt nem tudhatjuk.

A film sokkal jobban kihegyezi kettejük “szerelmére” a dolgot, a könyv sokkal elméletibb. Lehet máshogy élni, nem minden a kényelem és a biztonság, hogy mindez hamis illúzió, és nem valódi élet. A könyv sokkal filozófiaibb. Pláne a Margó által hátrahagyott könyvben talált filozófia volt érdekes. A könyv sokkal elméletibb, sokkal több gondolatot ébreszt.

A filmben még az utazás is teljesen máshogy van és talán a filmben jobb. A könyvben az egyik lányt otthon hagyják és ez nagyon nem volt szép gesztus. Még csak meg sem kérdezik, hogy eljönne-e. A könyvben nem vesz részt a saját érettségi bizonyítványosztásán, ami szintén nem valami felemelő, a film ezt is kijavítja. A könyvben számos rasszistának tűnő felhang megjelenik, ami elgondolkodtató, ezt a film mellőzi.

Szóval alapvetően más élményt ad a film, miközben sok dolgot hitelesen lekövet. A könyv számos elméletével talán nem is tini olvasmány.

Egy kritikában azt olvastam, hogy azt üzeni John Greenek, hogy hagyja abba a tiniregényeket, mert nem megy neki. Szerintem meg nem tiniregényeket ír, csak rosszul van aposztrofálva. Amíg a főszereplők fiatalként, életük teljében vannak, gondolataik sokkal inkább egy minimum 10 évvel idősebb, már sok mindent megélt ember gondolatai. Hogy ezzel nem jó, ha találkoznak a tinik, azt kétlem, ők mást értenek meg belőle, mást éreznek sajátjuknak talán. De az biztos, hogy van létjogosultsága és szerepe a történeteinek és a főszereplők életkora és életkori sajátossága is vegytiszta alapot ad az elméletek bemutatásának.

Minden töprengés ellenére, én szeretem ezt a történetet, John Greent és még a filmet is, annak ellenére, hogy sok esetben nem tudtam elsőre eldönteni, hogy mit is érezzek bizonyos dolgokkal kapcsolatban.

Nekem 10/ 10, bárki bármit mond. Talán nem a világ legjobb története, de én szeretem.

Ja, és a cím többfajta magyarázata is nagyon tetszett.

A molyon még az első olvasás utáni véleményem, ami nem változott sokat, csak megérett.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés