Ajándékba kaptam a Sohaférfit, és nagyon örültem neki. Rengeteg jó gondolat volt a könyvben, idézni való aranymondatok, meg életbölcsesség, mégis úgy tettem le, hogy nem ez volt életem legjobb olvasmánya. Valahogy többet vártam a halálközeli élményről és a férfilélek rejtelmeiről. Ha ezt a részét kivesszük, egyszerű szappanopera, ami nem olyan nagy baj, csak hát ilyen izgalmas címmel, és témával sokkal de sokkal többet vártam.

Bár tudom, hogy nem szerencsés a negatív dolgokkal kezdeni, mert az ember azt jegyzi meg, amit legelőször megismer valamiről, én most mégis azzal kezdem, hogy csalódtam egy kicsit. Volt egy zseniális alapötlet, hihetetlenül élő karakterek, briliáns párhuzamok, káprázatos kinyilatkoztatások, élő, modern, aktuális, és társadalmi problémákat meglebegtető, mélypszichológiával kacsintgató gondolatmenet. És a végén ezt a sok – sok gyöngyszemet mégsem sikerült úgy összefésülnie, hogy kitűnjön a romantikus regények hálójából. Ha még ez nem elég, megdöbbentett, hogy még egy ilyen többkönyves sztárírónak sem jár a zsigerekig makulátlan korrektúra. Elírások, apró jelenetváltás zavarok, egy kis szereplőzavar egy ilyen minőségi munkában is előfordul. Egy blogban megbocsátható, hiszen nincs profi segítség, csak az ismerősök, barátok átolvasása, talán még a magánkiadásban sem veszi zokon az ember, hogy van néhány tipikus hiba, amit csak a nagyon éles szeműek vesznek észre. De egy Ulpius- ház könyvben, egy sokra tartott író munkájában kifejezetten sértőnek találom az ilyeneket. Akkor mire is törekszünk mi, egyszeri halandó magunkra írók? Akik ingyen és a semmiből teremtjük meg a történetünket? Igen, azt hiszem ezért bosszant a dolog. A minőségi, hibátlan munka olyan luxus a mai világban, amit lehetetlen elérni? Ha többkönyves sztáríró lennék sem tudnék olyan munkát kiadni a kezeim közül, ami makulátlan? Épp elég nehéz a történet morzsáit egybeilleszteni, még bagatell hibák is csúfítsák az alkotásomat? Áh…. Jó, lenyugszom.

Nézzük azt, hogy mégis milyen zseniális és egyedi elemeket tartalmaz a könyv. A férfikarakter számomra annyira élő, hogy szinte azt vizionáltam, hogy velem egy szobában történik a jelenet, és amiket átél. Aztán jön a női karakter, akinek a sorsa és gyötrelmei szintén a gyomromig hatottak, átéreztem és át is éltem a kínlódásait, értettem a tetteit, és egyetértettem a döntéseivel. A férfi szereplőt, Ádámot az első jelentekben gyűlöltem, ahogy egy átlagos nő gyűlöli azt a férfit, aki csak addig képes vele szóba állni, amíg “belülről” meg nem ismeri, aztán lekopik, aki fél az elköteleződéstől. Márpedig kevés az a szerencsés nő, aki nem találkozott legalább egy ilyen pasival az életében. Aztán megszeretjük őt. Osztozunk a gyászában, és elnézzük neki, hogy ilyen, megbocsátjuk neki, hiszen annyi gyötrelme van az életben, hogy érthető a reakciója. És a még csapodár Ádámot szeretjük meg. A zaklatott lelkű írót, aki lenézi a saját művét, a nőket, a barátját, és mindent, amit szeret.

A nő, Éva is egy tipikus nő, akit a mai világban, de talán a történelem során mindig is félresöpörtek a férfiak. Alkalmazkodik, az teszi boldoggá, ha akit szeret, az boldog, mindig türelmes, megértő és elfogadó. Aztán az, akinek a szolgálatára feltette az életét elárulja, eldobja, kilöki a saját életükből. Bizony saját sorsomon is elgondolkodtatott, és ez fontos eleme egy könyvnek, egy karakternek. A vőlegénye, Kornél, egy gennyláda. Amíg szüksége volt anyagi, lelki vagy fizikai segítségre, magához láncolta Évát, kisajátította, megrágta, majd, amikor eljött az idő, hogy ezt visszaadja, akkor kiköpte, mint egy rágós húscafatot. A legdurvább rész az volt, amikor a közös lakásukból elvárta, hogy ne rakja ki a csaj, hiszen a főiskolás barátnője gyereket vár tőle. Azt a gyereket, aki egyébként Évának járt volna. Abból az életből túrta ki, amit Éva teremtett meg számára.

Végül megjelenik Alma karaktere. A gyerek, aki megérti, hogy a szülei sem istenek, hogy akárhány éves az ember, végső soron saját maga alakítja a sorsát, és tud tenni saját boldogsága, boldogulása érdekében. Bátor kis hat éves lányzó, aki megérti, hogy anyja Svájcban “árulja az estét” és néha bevesz egy két bogyót, hogy jobb kedve legyen. És kézbe veszi a sorsát, mégha nem is úgy alakulnak a dolgok, ahogy képzelte -bár szenved a döntésétől kezdetben, mégis – egyszerűen megdöbbentő szembesülni vele, hogy igen, a gyerekek is emberek, nekik is szuverenitásuk, lelkük, eszük és saját világképük van. Ha gyermetegen is látják a világot, épp úgy sorsuk, és döntési joguk van. Talán ezért ez a legkedvelhetőbb karakter. Hiába hat éves, felismeri a nagy bajt, elhárítja, megmenti önmagát, aztán az anyját, és ha megbántják ő egyedül is képes elindulni a repülőtérre, nem tűrve a megaláztatást. Zseniális karakter, akivel épp annyira tudunk azonosulni, mint a felnőttekkel. Nem gyerekként tekintünk rá, tiszteljük a problémáit. Kár, hogy végül lecsúszik mellékszereplővé.

A főhősök nézőpontváltásai kezdetben zavaróak, aztán megszokja az ember, és egyre könnyebben vált ő is a karakterek, és az ellentétes érzelmek között. Nincsenek ismétlődő események, az eltérő nézőpontok között halad előre a történet. Viszont van, ahol túl tárgyilagosan túl távoli ugrásokat tesz az egyébként pár hónapot leíró cselekményszálban. Hiába a jelen idejű leírás, kulcsfontosságú jelenetek vannak elintézve egy- egy mondattal. Főleg a vége felé lesz egyre sűrűbb és nagyobb a váltás, ami bosszantó egy olyan történetben, aminek a zsigereit, a működését akarjuk megérteni. Elemi részecskékre szétszedünk két személyiséget, megnézzük a működési nehézségeket, rájövünk a hibákra, és a végén csak úgy sitty-sutty megjavultak. Bosszantóan egyszerű dolgokra levetítve a változást.

A legnagyobb értéke a történetnek a halál közeli élmények megélése, a halál életre vetülő látomásai, a megvilágosító és életet megváltoztató ereje. És mi a szerepe? Na mi? Semmi. Persze rájövünk, hogy az élet értelme a szeretet, hogy annak hiánya, vagy elzárása mennyire torzíthat minket, de ezen kívül? Nem ad annyit a történethez, mint amit várunk az elejétől kezdve. Mi több, amit várunk tőle, főleg az első leírás után, nem azon lepődünk meg, amit ez az élmény ad, hanem azon, hogy mennyire sablonos és semmitmondó. Arra várunk, hogy valami igazán egyedi élményt kapjunk, mégis százszor lerágott csontot dobnak elénk helyette.

Nyilván könnyű kritizálni, becsmérelni egy történetet, és jogos a kérés, hogy “akkor írj jobbat, ha tudsz”. Nem is a történet vezetésével van a gond, hanem az összecsapottságával. A karaktere ívelten, aprólékosan tárják elénk a sorsukat és a jellemüket, aztán bumm, megváltoznak, és kész, vége. Nem igazán látni a különbséget, az előtte utána képet. Annyit tudunk, hogy összejöttek, mintha a világon mindent megoldana, ha két ember összejön, és gyereket csinál, ami előtte lehetetlennek tűnt. Kevésnek érzem ezt a fajta megoldást. Elvégre Kornél is egy Sohaférfi volt, egy olyan halogató elkötődétől rettegő figura, aki eldobta Évát. Neki is a gyerekvállalás lenne a gyógyír? A gyerekvállalás megoldás a személyiség alapjaiban megbúvó kríziseire? Nem hinném. Egy kommentelő írta is, hogy lehet, hogy összejönnek, de Ádám attól még ugyanúgy el fogja hagyni Évát, vagy Éva jön rá, hogy Ádám mennyire kevés neki. Talán Éva sorsa a legcinikusabb, hiszen menekült a férfiak befolyása elől, mégis a történet megoldásában Ádám által befolyásolva, és alárendelve lett boldog? Mit csinált másképp, miben hozott neki újat a kapcsolat? Hány hónapig vagy évig alkotnak egy párt, és mennyire lesznek ettől boldogok? Ezt kellett volna láttatni. Ez jelenti is a megoldás kulcsát. Persze Ádám látomásában utal az író arra, hogy Évával látta magát boldogan. De miben rejlett ez a boldogság, hogyan teljesedett ki, arról nem szól a fáma.

Az egyetlen pozitív vég, ami tényleg egyedi és mégis helyre hozza a dolgokat annyira, hogy ne csapja az olvasó dühében a falhoz a könyvet, Ábel születése, illetve annak a módja, ahogy ezt leírja. Sok hiányt pótol, ad egy kicsit abból, amit vártunk, megjeleníti az élet körforgását, és a születés halál spiráljából ad végre egy szeletet. Ettől egy kicsit helyrekerül az olvasó sérült önérzete, kap valamit végre, ami kielégíti a várt tudásszomjat benne.

Sajnálom, hogy csak a végén derül ki a dőlt betűs sorok értelme, amiknek útközben kevés értelme volt, és nem is tudtuk hová rakni. Már mindenre gondoltam, hogy ezt a Sohaférfi sorozatba írja bele, vagy halála után mondja, meg egy csomó minden, de amikor végre megértettem, már késő volt. Tudom, hogy az információk birtokában el kéne olvasni ezeket a részeket újra, és akkor kirajzolnának egy komplexebb élményt, de… nem teszem meg. Lustaság, vagy dac, vagy csalódottság miatti duzzogás lehet az oka? Vagy hogy félek, hogy elméletemmel ellentétben ezen sorok összeolvasása sem adja meg azt a spirituális élményt, amire vártam, és nem akarok még egyszer csalódni? Nem tudom.

Az biztos, hogy a könyv hűen tükrözi, hogy milyen a címszereplő, sőt ő maga a Sohaférfi. A sohaférfi, aki soha nem lesz férfi, csak fiú, aki nem akar felnőni, ígérni, elköteleződni, elfut, amikor adni kéne, és maga mögött egy lezáratlan űrt hagy, csupa kérdéssel és csalódással, ahogy a könyv is. Az ember rengeteget várt tőle, de a végén nem azt kapja amit akart, és csalódott, majd maradt egy nagy űr, amit nem lehet feldolgozni a nyomában, és ez annyira frusztráló, hogy önmagában dühöt vált ki. Mert ha egy kicsit többet adna, jobban lezárna, értelmesebben tenni, amit tesz, nem váltana ki ilyen indulatokat. Ilyenek a Sohaférfiak is, ha egy kicsit többek és értelmesebbek lennének, nem okoznának bennünk ekkora frusztrációt.

Azért nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet. Nem a legjobb könyv a műfajában, de élvezhető és olvastatja magát. A kinézete gyönyörű, ékessége lesz a könyves polcomnak, úgyhogy nem lesz ajtótámasz, ahogy nem múlik el bennem nyomtalanul sem egyik karakter története sem. Azt hiszem ez ezért fontos alkotóeleme egy könyvnek.

Hát ennyi… Sziasztok!

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés